Csak halkan, itt legbelül örülök annak, hogy velem vagy. Úgy mint régen.
Régen? Hiszen csak pár éve ismerjük egymást. Igaz, hogy ez a pár év olyan sokat jelent nekem. Azt hiszem, Te nem is tudod, hogy mennyire. Kicsit eltúlozva valahogy úgy, mint ma este a tv-ben:
"egy kezemen meg tudom számolni, hogy hány barátom van... na megyek, segítek annak az egynek..."
Ez azért eltúlzás, mert van még, bár annyira egy sem barátom, mint Te.
Furcsa. Attól, hogy nap mint nap látlak msn-en, még ha nem is tudunk írogatni, úgy érzem, hogy többet vagyok Veled. De ettől egyáltalán nem csökken az akarat, hogy beszéljek is Veled, hívjalak is.
Nem értem, nem tudom és talán soha nem fogom megtalálni.
Nem értik, nem tudják és soha nem is fogják.
Ezt nem.
Azelőtt, ha valami komoly gondom volt a párommal, elkezdtem másra vágyni, mást akarni. Mostanában nem. A barátságod átlendít ezen is. Az, hogy tudom, valamikor le fogunk ülni és mesélhetem, meghallgatod, nem tolsz le, meghallgathatlak, mesélhetsz, nem tollak le és beszélgetünk...
Közben csendesen kisimogatod a selyem láthatatlan gyűrődéseit is.
