Volt egy kis privátos levelezgetés, és az utolsó kérdése olyan sok dolgot felvetett, hogy nem tudom postázni, mert idekívánkozik.
A dolog lényege a mintaházasságosdi, annak álságossága, frusztráló hatása, meg ilyen "tök hétköznapi" dolgok.
Nos, attól függ, mit nevezünk álságos helyzetnek.
Hogy sokaknak példaházasság a miénk, én pedig tudom, hogy nem az?
Ez a része nem zavar. Mindenki magának alkot véleményt a dolgokról. Ha valaki azt gondolja, a miénk minta, annak legyen az, már nem harcolok ellene.
Ezek az emberek nem akarnak a mélyére látni a dolognak és azt hiszem, nagyon naivak is. Illetve nagyon azt akarják hinni, hogy van mintaházasság, hiszen lámlám ők ismernek is olyat (minket. haha.).
Ez azért hülyeség, mert ebből sokan maguknak is felállítanak egy mércét, hiszen, ha XY meg tudja csinálni, akkor ők is. Ez viszont olyan teljesítmény és toleranciakényszert szül, amit nagyon nehéz kiborulás nélkül végigcsinálni, az őszinteséget pedig végképp nélkülözi.
Egy ideig azt gondoltam, ezt, vagy azt nem tehetem meg, hiszen nem nézik ki belőlem, engem mintafeleségnek tartanak, ésatöbbi. Aztán rájöttem, az, hogy más mit gondol rólam, esetleg később úgy gondolja, hogy félreismert, az csak az ő maga problémkája, nekem ahhoz nincs közöm. És itt jön a képbe a címbe idézett mondás (idézet Les Brown-tól).
Nehogy már azért, amit mások (be)képzelnek rólam, nekem meg kelljen változtatnom a véleményem, az életem, a szeretetem, vagy éppen bele kelljen süppednem valami általam már elfogadhatatlanba. Ráadásul még érezzem is rosszul magam, mert szegényekben szétromboltam egy idealizált képet (magamról).
Maga a helyzet nekem álságos-e?
Nem, mert nem szükséges, hogy megjátsszuk magunkat.
Én nagyon sokáig borzasztóan magasra tettem a férjem, jócskán magam fölé helyeztem. Neki ez valószínűleg kellemes volt, nekem egyre megalázóbb, fájdalmasabb. Tettem mindezt úgy, hogy soha nem kérte tőlem, soha nem akart ténylegesen uralkodni felettem (attól eltekintve, hogy valóban alfahím). Én hagytam, hogy megtegye.
Talán időben (robbanáspont előtt) észbe kaptam és segítséget kértem, hogy a saját önértékelésem a helyére kerüljön. Azóta időnként kicsit nagyobb a hangerő itthon, viszont nem érzem úgy, hogy belepusztulok, rámegyek egészségileg az igazságtalanságokra.
Persze van egy csomó dolog, ami miatt nem szólok, mert egyszerűen némi mérlegelés után úgy ítélem, hogy nem vita-, veszekedés erejű a probléma. Konkrétan nem térül meg a belefektetett energia.
Mondjuk azért, mert ismerem magunkat annyira, hogy tudom, nem fog változni a veszekedéstől semmi, vagy ismerem a külső körülményeket (gazdasági, pénzügyi helyzetet), és tudom, maga a probléma sem belőlünk fakad.
Ráadásul a házasságunkban még van szeretet, és fontos kapcsolódási pontok.
Például a gyerekek, akiknek az érdeke igenis azt kívánja, hogy mi együtt maradjunk. Mert együtt tudjuk előteremteni a piszkos anyagiakat, hogy jó helyen tanulhassanak, mert együtt tudjuk normális értékrenddel terelgetni őket, mert most kamaszok és minden egyéb elképzelés ellenére szerintünk kell nekik az apa és az anyakép. Ráadásul nem esik nehezünkre megadni ezt nekik, mert a házasságunk van annyira jó, hogy nem áldozat és nem veszteség együtt maradnunk.
Azt is gondolom, hogy az, hogy a nagy többség nem tudja hogyan élünk, az nem képmutatás részünkről. Sem a férjem, sem én nem szoktuk "utcára" vinni, kikiabálni a sérelmeinket, igyekszünk megoldani otthon.
Sokan gondolják, hogy amit nem látnak, nem hallanak, az nincs. Akiről nem pletykálnak, az példásan él. Ráadásul a XXI. században 20 év hosszú házasság már igen nagy "teljesítmény".
Pedig, ha olvasol régebben, akkor ebből a blogból is látszik, hogy nem feltétlenül fehér az, ami nem fekete. %wink%
