Mások rólad alkotott véleménye nem kell, hogy a te valóságoddá váljon!

Volt egy kis privátos levelezgetés, és az utolsó kérdése olyan sok dolgot felvetett, hogy nem tudom postázni, mert idekívánkozik.
A dolog lényege a mintaházasságosdi, annak álságossága, frusztráló hatása, meg ilyen "tök hétköznapi" dolgok.

Nos, attól függ, mit nevezünk álságos helyzetnek.
Hogy sokaknak példaházasság a miénk, én pedig tudom, hogy nem az?
Ez a része nem zavar. Mindenki magának alkot véleményt a dolgokról. Ha valaki azt gondolja, a miénk minta, annak legyen az, már nem harcolok ellene.
Ezek az emberek nem akarnak a mélyére látni a dolognak és azt hiszem, nagyon naivak is. Illetve nagyon azt akarják hinni, hogy van mintaházasság, hiszen lámlám ők ismernek is olyat (minket. haha.).
Ez azért hülyeség, mert ebből sokan maguknak is felállítanak egy mércét, hiszen, ha XY meg tudja csinálni, akkor ők is. Ez viszont olyan teljesítmény és toleranciakényszert szül, amit nagyon nehéz kiborulás nélkül végigcsinálni, az őszinteséget pedig végképp nélkülözi.
Egy ideig azt gondoltam, ezt, vagy azt nem tehetem meg, hiszen nem nézik ki belőlem, engem mintafeleségnek tartanak, ésatöbbi. Aztán rájöttem, az, hogy más mit gondol rólam, esetleg később úgy gondolja, hogy félreismert, az csak az ő maga problémkája, nekem ahhoz nincs közöm. És itt jön a képbe a címbe idézett mondás (idézet Les Brown-tól).
Nehogy már azért, amit mások (be)képzelnek rólam, nekem meg kelljen változtatnom a véleményem, az életem, a szeretetem, vagy éppen bele kelljen süppednem valami általam már elfogadhatatlanba. Ráadásul még érezzem is rosszul magam, mert szegényekben szétromboltam egy idealizált képet (magamról).

Maga a helyzet nekem álságos-e?
Nem, mert nem szükséges, hogy megjátsszuk magunkat.
Én nagyon sokáig borzasztóan magasra tettem a férjem, jócskán magam fölé helyeztem. Neki ez valószínűleg kellemes volt, nekem egyre megalázóbb, fájdalmasabb. Tettem mindezt úgy, hogy soha nem kérte tőlem, soha nem akart ténylegesen uralkodni felettem (attól eltekintve, hogy valóban alfahím). Én hagytam, hogy megtegye.
Talán időben (robbanáspont előtt) észbe kaptam és segítséget kértem, hogy a saját önértékelésem a helyére kerüljön. Azóta időnként kicsit nagyobb a hangerő itthon, viszont nem érzem úgy, hogy belepusztulok, rámegyek egészségileg az igazságtalanságokra.
Persze van egy csomó dolog, ami miatt nem szólok, mert egyszerűen némi mérlegelés után úgy ítélem, hogy nem vita-, veszekedés erejű a probléma. Konkrétan nem térül meg a belefektetett energia.
Mondjuk azért, mert ismerem magunkat annyira, hogy tudom, nem fog változni a veszekedéstől semmi, vagy ismerem a külső körülményeket (gazdasági, pénzügyi helyzetet), és tudom, maga a probléma sem belőlünk fakad.
Ráadásul a házasságunkban még van szeretet, és fontos kapcsolódási pontok.
Például a gyerekek, akiknek az érdeke igenis azt kívánja, hogy mi együtt maradjunk. Mert együtt tudjuk előteremteni a piszkos anyagiakat, hogy jó helyen tanulhassanak, mert együtt tudjuk normális értékrenddel terelgetni őket, mert most kamaszok és minden egyéb elképzelés ellenére szerintünk kell nekik az apa és az anyakép. Ráadásul nem esik nehezünkre megadni ezt nekik, mert a házasságunk van annyira jó, hogy nem áldozat és nem veszteség együtt maradnunk.

Azt is gondolom, hogy az, hogy a nagy többség nem tudja hogyan élünk, az nem képmutatás részünkről. Sem a férjem, sem én nem szoktuk "utcára" vinni, kikiabálni a sérelmeinket, igyekszünk megoldani otthon.
Sokan gondolják, hogy amit nem látnak, nem hallanak, az nincs. Akiről nem pletykálnak, az példásan él. Ráadásul a XXI. században 20 év hosszú házasság már igen nagy "teljesítmény".
Pedig, ha olvasol régebben, akkor ebből a blogból is látszik, hogy nem feltétlenül fehér az, ami nem fekete. %wink%

Hazajön

Azt mondtam, csak kell, hogy tudjam, hogy hazajön. Mert akkor van mihez igazodni, van mire számítani.
De most nem tudom.
illetve tudom, hogy hazajön, de nem tudom, hogy MIKOR.
Úgy volt, hogy tegnap.
Aztán úgy, hogy ma.
Most este 8 van.
És ma nem tudom, hogy az a ma nem holnap lesz-e.
Persze holnap is egy MA lesz. :S

A fény csak ürügy...

Tartozás

Néha szeretnék kimaradni ebből-abból. De nem lehet.
Valahogy utánam nyúl a felelősség, ha elfelejti anyósom születésnapját, mint ahogy belém kapaszkodik, ha ünnepre kell ajándékot venni.
És valahogy berzenkedek és morgok, mégsem tudom lefejteni magamról a tartozás érzését.
Nem pénzbeli adósság ez, hanem az összetartozás érzésének egyik megjelenése.
Amikor ki kell, hogy egészítsük egyymást.

Ugyanakkor kivédhetetlenül idegesít, hogy ennyire nem figyel, ennyire nem érdekli, ennyire romantikátlan.
Nem ezen a földön jár, az biztos.
Hoz nekem kenyeret, mert beteg vagyok és nem bírok mozdulni sem, végig üli velem a 2 órát az orvosi váróban, de nem nézi meg a gyerekek háziját, nem csinál egy bögre teát sem.
Fura ez a kettősség. Valahol logikátlan.

Hogy mi van?

Hát tényleg kacsolatfüggő vagyok. :)
Itt vagyok mellette, hónapok óta szex nélkül, egyszerűen csak azért mert szeretek vele lenni. Tulajdonképpen nem is kívánom. Nem vágyom az érintését, a csókját, de nem alszom, amíg haza nem ér, nem jó ha nem itthon alszik.
Ugyanakkor elfogadom, hogy más a társasága, másokkal jár buliba. Furcsa ez, valahogy olyan nemnormális párkapcsolat. Olyan, mintha inkább távkapcsolat lenne.
A pszichológusom többször megkérdezte, hogy szerintem meg vagyok-e csalva. Nos, szerintem nem. De, hogy ő hogy bírja, arról halványlila füttyöm sincs.
Ja, és ha igaza van és megcsal, akkor mi van. Oka vagyok én is legalább 50%-ban.
De mit tegyek, ha én kényszerítés nélkül elfogadom, ami van?

a múltkor mondta egy ifjonc (nálam egy tizessel simán fiatalabb) a munkahelyen, hogy persze, hogy szép a lányom, volt kitől örökölnie. Én meg majdnem belepirultam :O
Régen hallottam már ezt hihetően, hihetőnek.