Súlypontok…

Amik áthelyeződnek. Pedig időnként azt gondolod, szinte véglegesek. Azért csak szinte, mert igazán soha és semmikor.
Tehát áthelyeződnek.
Időről időre az ember csalódik abban az állandóságnak nevezett megszokott mocsárban, amiben létezik. Egy ideig győzködi magát, hogy ez pont így jó, az adott helyzetek, az adott normálisság, az adott konfliktusok és összezördülések pontosan kellenek a normális életvitelhez.
De remélhetőleg mindenkinél eljön az a pillanat, amikor rájön: nem kell normálisan (jelen esetben: normális = általános elvárásoknak megfelelő) élni.
Önmagunkat felvállalva ugyan sokkal nehezebb, ez igaz, de nem kell belehajszolnunk magunkat bőrünket hidegítő, nyirkosító kapcsolatokba csak azért, hogy egy körön belül maradhassunk. Értelmetlenség bólogatnunk általános igazságoknak nevezett baromságokra csak azért, hogy mások kedvében járjunk. De ugyanúgy értelmetlen vitába keverednünk olyanokkal, akiknek a véleményére semmit nem adunk.
Játszhatok szerepet, de meddig?
Játsszam akkor is, ha már rosszul vagyok tőle?
Ha már kiismertem mindazokat akik körülülik az asztal ennél a társasjátéknál?
Vagy tartsam meg, aki értékes, de keressek egy másik asztalt, üljek le oda, válasszak egy bábut, dobjak egy 6-ost és lépjek (be).
Könnyebb eldönteni, hogy kik azok akiknek hátat fordítok, mint jó utat választani ahhoz, hogyan tartsam meg, akit kedvelek. De meg kell próbálni.
Aztán majd idővel kiderül, valóban tudunk-e beszélgetni másról is, vagy csak a régi asztaltársaság szereplői kapcsolnak minket össze.
Van akinél rosszul választottam, elveszítettem. Tettem még egy lépést, ami lehet, hogy pont arra volt jó, hogy közeledés helyett kikerüljem…
Akárhonnan nézem, nem könnyű, de be lehet fejezni.
Minden be lehet fejezni.

Ezt is fel kell tudni dolgozni emelt fejjel.
Súlypontáthelyezés.

Addig jó, addig bármi jó, amíg szívesen teszem. Addig nem áldozat, addig tudom magamat adni. A legidétlenebb, legelképzelhetetlenebb helyzetekben is. Ha érzem, hogy annak a másiknak is kell, akkor nem gondolkozok azon, mit gondolhatnak a tetteimről kívülállók. Hogyan tekintik: megéri, vagy nem, szabad, vagy nem, büszkeség, vagy megalázkodás…
Nekem: megéri; szabad; büszke szeretet.

Tenyér

Mint a tenyér és az ujjak. Valahogy ilyenek a kapcsolataim.
Mondjuk én vagyok a tenyér* és a barátaim az ujjak. Különböző okok miatt, mindannyian hozzám nőttek. Jelenlegi elképzeléseim szerint az életemből való távozásuk felérne egy amputációval. A lelkemnek mindenképp.
Ők viszont, bár tudnak a másikról, nincsenek kapcsolatban egymással (már vagy még).
Persze ennél bonyolultabban indult, voltak érdekesen szép, kedves átfedések. De már nincsenek. A megszűnésük először nagyon zavart, megpróbáltam az eredeti állapotokat fenntartani minden áron.
De rájöttem, hogy nem lehet.
Mint ahogy azt sem tudom elérni csupán az akaratommal, hogy az ujjaim egyformák legyenek és/vagy összenőjenek.
Mert az egyik rövidebb, a másik vékonyabb, a harmadik ügyesebb és mindig van egy, amelyik szembefordul az összes többivel.
Amikor ezt elfogadtam, teljesen egyértelmű lett, hogy mit kell tennem. Csak a saját kapcsolataimra kell vigyáznom, mert csak azokra lehetek hatással. Azok 100%-ban tőlem függnek és 100%-ban a baráttól (mert lehet itt felezni?).

De azért van még egy érdekes kapcsolat. Mi van akkor, ha az egyik ismerős érzéseim szerint csak eszköznek (lépcsőfoknak, közvetítő elemnek) tekint ahhoz, hogy egy barátomhoz közelebb kerüljön, tudjon róla, hírt kapjon felőle. Igazán nem is hozzám, hanem a barátomhoz kapcsolódna, hiszen minden beszélgetésünk Vele kezdődik, és Vele ér véget. Részéről őszinte érdeklődéssel, az én oldalamról néha kissé kínos hárításokkal. :(
Őt most ebben a tenyér – ujjak viszonylatban minek is tekintsem?
Mondjuk legyen a gyűrű az ujjon?
Pontosan ott van a határon, néha jó, csinosít, de néha nagyon szorít. Csak ez olyankor nem csak az ujjnak fáj.

Aztán, amikor baj van, az ujjak becsukódnak és igyekeznek megvédeni a tenyeret a kíntól és, ha szükséges, a tenyér is ráborul a fájó ujjra.
Mert így megy ez…
.
*Egoizmus? Persze.
Mindenkinek önmaga a középpont, akár bevallja, akár nem, mindent ebből kiindulva szemlél, így alkot véleményt, így tekinti tovább a rendszert. Már tudom.
Egy ideig én voltam a saját kezem kisujján a köröm. Vagy a piszok a köröm alatt?
Nem volt jó epizódszerepet játszani a saját életemben. Ráadásul önként tettem.

Névemlék:
Ma Lenke névnap van. :)
Szerettem Komlós Jucit Lenke néniként a Szomszédok című szocialista szappanoperában. :)
Viszont van egy alkoholista özvegy tanárnő ahol lakok. :(

Maradjunk...

„Maradjunk barátok…”
Ez a leglehetetlenebb mondat szakításkor.
Akibe szerelmes vagyok, az nem a barátom. Miért nem?
Mert a barátomnak mindent el tudok mondani. Nem csak azt, ha utána fordulok egy pasinak, hogy megnézhessem a fenekét, de még azt is, ha nő létemre megnézek egy formás női lábat (mert ami szép, az szép) . Bár igazán nem tudom, melyik a nagyobb „bűn” egy szerelmes pasi szemében. :)
De őszintén: el lehet ezt mondani egy pasinak, akivel járok?
Szerintem nem, vagy csak nagyon ritkán. Valahogy talán nem is a féltékenység miatt.

Mondjuk nem lehetetlen a barátság, de…
…de végiggondoltam néhány lehetséges befejezését egy kapcsolatnak.

-Fellángolás végén mindketten rájönnek: „ez nem az én párom”. Akkor ez lehet egy udvarias zárómondat, csak hitele nincs. Amikor tombolt a szerelem, minden mást akartam a szerelmemmel, csak barátként találkozni/ismerkedni nem. :) Természetesen figyeltem rá, beszélgettem Vele, de azért csak elborította az agyamat a tömény vak érzelem. Tehát nem is ismerhettem meg igazán ŐT.

-Csak az egyik fél részéről ért véget a fellángolás, csak az egyik akarja a kapcsolat végét. Akkor a másik megalkuvóan , hogy a közelben maradhasson, mondhatja, hogy jó, legyünk barátok. De nem mond igazat. Nem is mondhat, mert nem fog tudni barátként arra gondolni, akit inkább ölelne, aki az álmaiban is egészen más szerepet kap.

-Hiszti hiszti hátán, dühroham idegbaj után. Irreális elvárások, csúnya szakítás. Ki akarja itt egyáltalán a barátságot megemlíteni ?

-Hosszú kapcsolat végén, amikor a szerelem már szeretetté szelídült, amikor egymást még mindig becsülik, a jót még mindig megtalálják a másikban, de valami mégsem jó, valami esetleg kihűlt, mondjuk érintést már mástól várnak.
Ha már ott van, ha érezhető, ha már a beszélgetésekben sincsenek tabuk. Talán akkor lehet szó arról, hogy „maradjunk barátok”. De akkor meg már egyikőjük sem mondja. Mert minek? Ők tudják. :)

Ahhoz, hogy a barátod maradhassak, előbb engedd, hogy a barátoddá válhassak…

Kapcsolatok...

Furcsa kapcsolataim vannak. Néhány olyan emberrel, akik jóval fiatalabbak mint én. Teljesen hétköznapi életet élnek, mégis van bennük valami, ami senki másban.
Párszor elgondolkoztam már azon, miért ragaszkodok Hozzájuk és miért ragaszkodnak Ők hozzám. Igazán nem tudom. Van persze néhány ötletem. Talán szeretnék mellettük / velük egy kicsit megint fiatal lenni. Vagy talán igazán nem is nőttem fel soha. Lehet, hogy így van és ez az egész felnőttesdi csak egy szerep, aminek megpróbálok megfelelni. Néha jól, néha kevésbé.
Ez persze megint felvet nagyon sok kérdést
Jó-e az, ha a gyerekeinknek a korban előttünk járók elvárásai miatt nem önmagunkat mutatjuk? Nem kellene-e inkább megmutatni Nekik, hogy EZ vagyok ÉN, ilyen vagyok, nem vagyok mindenható szigorú, nevelő felnőtt. Hanem, igenis tudok felszabadult, nem munka miatt görcsölő jókedvű, elégedett ember is lenni.
Vagy csak én vagyok eltévedve, és senki más nem küzd ilyen problémákkal…?

Egyszerűen fogalmazva, még azt sem tudom, miért vagyok Velük ÉN. Akkor hogy kezdhetnék el azon gondolkozni, ŐK miért vannak velem? ŐK mit találnak bennem, sokszor 15 évvel fiatalabbként, ami megragadja Őket, amiért keresnek engem.
Ezt azért csak jó lenne tudni. :)

De azt tudom, a fiatalok nem rosszak. Megvan a véleményük az életről, a világról. Csak valahogy túlságosan befolyásolhatók.

Jobb...

Nem jó, ha valaki utólag, napokra, hetekre visszamenőleg emleget fel valamilyen sérelmet, bánatot, amiért engem okol.
Akár jogosan, akár nem.
Nem szeretem, de jobbnak tartom, ha ott akkor, rögtön felmerüléskor megbeszéljük a sérelmeket.
Csak nem szeretem az „odavetett” megjegyzéseket. Azok nagyon tudnak fájni. Amikor mindig nagyon figyelsz, igyekszel olyasmivel is foglalkozni, ami nem a Te dolgod, miközben persze olyasmivel is kell, ami viszont igenis a Te felelősséged.
És akkor egyszer éles hangsúllyal közlik, hogy "akkor most ÉN megteszem EZT". Mire meglepődve közlöd, hogy Te is meg szoktad tenni. És akkor jön a lesújtó válasz: "TEGNAP NEM TETTED!"
Igen, valóban tegnap tényleg nem zártam be a TE műhelyed ajtaját. Mert arra sem voltam. Észre sem vettem, hogy nyitva van. Viszont többször kértelek már, hogy mivel Te dolgozol ott, Te tudod, hogy kinyitod-e reggel, hát kérlek zárd is be, ha elmész itthonról. Ha pedig nekem be kell mennem valamiért, majd én kinyitom és bezárom magam után.
De nem szóltam reggel vissza. Mert az én gyomrom mára el van intézve. Ezt majd én elrendezem magamban, nem kell, hogy még Te is megsértődj.
Megint.

Csak úgy beállt egy kis keserű kérdés:
Egy test, egy lélek… ?
Vajon az ÉN gyomrom fájását TE is érzed?

Pontosan tudom, mi a jobb.
Most az, hogy talán este majd kérdezek. Vagy nem. Mert a selyem majd szépen kisimul. :)
De nem baj, hogy a hét második felében egyáltalán nem fogunk találkozni.

Csak már most tudom, hogy hiányozni fogsz. :(
Tudod, hogy szeretlek.
Borsó meg a héja… :)

Esély...

Amikor elrontott kapcsolatot látunk, vagy arról hallunk, olyan könnyen kimondjuk: miért nem ad neki / maguknak még egy esélyt?
Végig gondoljuk olyankor, miről beszélünk?
Ez is egy sztereotip mondat, ami mögött szerintünk ez van:
Miért nem adsz még egy lehetőséget arra annak a másiknak / magatoknak, hogy rendbe hozzátok a romló /elromlott kapcsolatot?

Én is kaptam ilyen mondatot és más is a baráti körből. Első hallásra nincs is ezzel a mondattal semmi baj. Csak második átgondolásra.

Kinek adjak esélyt?
A „világnak”, az embereknek, hogy megnyugodva elmondhassák: segítettünk? , vagy mosolyogva nézhessenek ránk: igen, ezek az emberek is meg tudták oldani a köztük feszülő ellentéteket.

Annak a másiknak, aki esetleg bántott, megalázott, lelkileg összetört? Neki adjak még egy esélyt, hogy újra és újra megtehesse? Hiszen, ha hosszú időn keresztül nem vette észre, hogy nem jó nekem amit / ahogy csinál, most is csak azt fogja látni, ezt Neki szabad, Őt csak fenyegetik elhagyással, de úgysem változik semmi.

Vagy adjak magamnak, hogy bebizonyíthassam, gyenge vagyok kilépni abból, ami nekem rossz? Ez az ember önbecsülésének kifejezetten árt.

Vagy az életnek adjak esélyt, hogy különböző emberek képét magára öltve újra és újra belém rúghasson?

Persze, egy olyan kapcsolatot, amiben, ha a múltra gondolunk, maguktól jönnek a szép emlékek, „életképesnek” lehet minősíteni. Ilyenkor lehet újabb esélyről beszélni és ilyenkor talán nem gond, ha a testvér-barátok segítenek. De ezt a pontot tapasztalataim szerint Ők pontosan megérzik és a legjobbkor jönnek.

Tehát nem érdemes csak úgy, csupán jóindulat-vezérelten esélyt kérni másoknak.

Névemlék:
Amália névnap van.
Egyetlen Amália nevű ismerősöm sincs. Csak könyvemlékem. :)
Nemere István Fantasztikus nagynéni című könyvének /és a folytatásoknak/ a főszereplője a talpraesett, határozott, jóhumorú Amália néni /Málika/ .

Ego

Előbb utóbb az ember életében előkerül a kérdés: "ki vagyok én?" .
Sokan képesek arra, hogy elég gyorsan "egyenesbe" kerüljenek magukkal, tisztában vannak a képességeikkel, könnyen meglátják a lényeget, kitűzik a célt és aszerint haladnak tovább logikusan. Az emberi kapcsolataikat aggályok nélkül szinte egy vágányon elindulva kezelik. Az életet egy lehetőségnek látják, hogy a kezük nyomát a világon hagyják.

De mi van azzal, aki folyamatos "én"-keresésben van.
Mondjuk velem?
Amikor találok végre valamit, ami esetleg rám jellemző, akkor azt ízlelgetem, forgatom gondolatban többször végigrágom, bizonyítékokat, momentumokat keresek eddigi életemben a fellelt tulajdonság "igazolására" és onnantól vagy tudatosan beépítem, alkalmazom, vagy megpróbálom kiirtani, elkerülni.
Aztán, ha ezzel megvagyok, akkor tovább keresem: "milyen vagyok?" Mert tudni akarom, mi van még bennem, mi tud motiválni, mi tud lefékezni és miért.

Tapasztalatom szerint az ilyen ember nagyon rugalmas is (mint a selyem :) ). Nagyon sokak kedvére tud tenni, nagyon sokakhoz tud igazodni. Tud tökéletesen beleolvadni az adott társaságba ha úgy akarja, de botrányosan ki is tud lógni a sorból és nagyon indulatos is lehet. Azokat a jegyeket, amiket addigra fellelt magában, tökéletesen használja, ha úgy látja jónak. De egy fontos, soha nem mások kárára. Legalábbis nem akarattal.

Nagyon sok dolog történt, amióta megfogalmazódott a kérdés (ide is el kellett jutni!). Például rá kellett jönnöm, hogy kevesen tudnak segíteni feltárni a rétegeket (igen, mint az ogrénél).
Elég egysíkú válaszokat kapok, ha felteszem a kérdést: Ki vagyok? Milyen vagyok?
Tehát keresnem kell tovább. Nekem. Ami még nehezebbé teszi, szembe kell néznem a nemszeretem dolgokkal is. Lehetőleg úgy, hogy én kerüljek ki "nyertesen" a dologból és ne támadjon depresszió, rossz hangulat.

Persze ott a végén a halk kérdés: jó-e, ha az ember teljesen tudatossá válik? Nem fosztja-e meg az eredendően létező ösztönös és esetleg ragyogó lépésektől a maximálisan irányított viselkedés.
Lehet akkor még szerepjátszás nélküli perceket élni?
Egyáltalán, van esélyünk teljesen megismerni az "én"-t?

Kapcsolat...

Valahogy olyan kiszámíthatatlan minden. Leginkább Ő.
A múltkor rájöttem, hogy vannak bizonyos helyzetek, amikor félek Tőle. Ettől most nehéz együtt élnem Vele. Azt is tudom, soha nem bántana, soha meg nem ütne. Tudom, hogy feledékeny vagyok. Tudom, hogy túlságosan megengedő vagyok.
Amikor itthon van és dolgozik, akkor azért tartom távol tőle a gyerekeket, mert munka közben idegesíti, ha zavarják. Amikor itthon van és bent olvas, akkor azért, mert tudom, hogy olvasás közben is idegesíti, ha zavarják. Próbálok tehát mindig figyelni. Annyira akarom magam és Őket is megkímélni az ütközésektől, hogy néha pont Tőle kapom, hogy hagyjam már a gyerekeket, ne veszekedjek Velük.
Mondanom kellene, hogy miattad van, a Te nyugalmadért. De tudom, hogy akkor megsértődik. Tulajdonképpen mindig.
Ha én próbálom elmondani, hogy és mint történnek/történtek a dolgok, akkor meg úgyis megmagyarázom és nekem semmit nem lehet mondani, mert rögtön támadok...
Igen, ha meg anyámmal szemben nem ezt teszem, akkor meg az a baj.

Hetek óta őrlődés, idegeskedés. Aztán milyen érdekes, a megnyugtató megoldás az Ő kezébe kerül, a "feloldozást" mégsem adja meg, mert: "ja, bocs, elfelejtettem szólni".

Igen ilyen is van.

Meg olyan is, amikor beszélgetés közben egyszer csak azt mondja:
-tudod, találkoztam régi ismerősökkel és olyan jó, hogy Te 1-2 apróságtól eltekintve semmit nem változtál a majd' 20 év alatt, mióta együtt vagyunk, pedig szültél 2 gyereket is. Nekem ugyanolyan szép vagy, mint régen.
Nekem soha, senki nem mondta még, hogy szép vagyok (de, csak gyerekkoromban) és most Ő ennyi év után igen. Akkor, amikor egy nő már egyre gyakrabban kételkedik önnön szépségében.

Vannak indulatok, sértődések, de valahogy a szeretet állandóbb. EZÉRT tudom elviselni még a néha érzett félelmet is, idegeskedést is. Mert nem kell a múltba visszaásnom szép pillanatokért. Valahogy a tegnapokban és a tegnapelőttökben is találok jót, boldogságot ami erőt tud adni.

Valahogy ez a kapcsolat is selyem. Mert néha kicsúszik, kisiklik a kezünkből, de amikor fogjuk, annyira rugalmas, hogy elkerülik a gyűrődések.

Tulajdonság...

Azért van egy dolog biztosan, amiben hasonlítunk. Sokszor én is kicsúszok a kezek közül, mint a selyem. Nem szeretem, ha fogni, tartani akarnak. Ha szabadon engednek, akkor maradok, de csak azért mert szeretek ott lenni, ahol vagyok.
Akkor viszont nem ragaszkodok semmilyen női egy-N jogúsághoz. Élek a szabadságommal, de soha nem akarok visszaélni vele.
Persze, így is megtörténik néha, de nem szándékos.

Névemlék:
Ma Csaba névnap van.
Van néhány Csaba nevű ismerősöm. Többségüket kedvelem is.
Az egyik egy gyerekkori barátnő testvére. Jóval idősebb, mint mi. Mindenki szerelmes volt bele, persze én is. Volt egy barátnője és a srác már nem szerette, szakítani akart vele. A lány zsarolta, öngyilkossággal fenyegetőzött. A fiú szülei teljesen kikészültek, de valahogy, nagyon nehezen, sikerült rendezni a dolgokat. Döbbenetes volt gyerekként látni, végignézni az egész, hónapokig tartó cirkuszt.
Boldog névnapot a Csabáknak.

A selyem...

"A selyem legfontosabb jellemzője a selymes fény, finomság és a kellemes tapintás. A selyem összenyomásakor olyan roppanást hallunk, mintha frissen hullott hóra lépnénk."

Ráadásul a selyem rendkívül rugalmas, alig gyűrődik. Ami rólam nem mondható el. Néha nem egyszerűen gyűrődök, hanem török, hasadok.

A selyem hűvösen simogató. De ha felforrósodik, magával ragad érzékien, szenvedéllyel...