Nem szeretem, amikor hirtelen elkapja a hév és úgy cselekszik.
Hirtelen nem jó amit a gyerek csinál, és veszekszik vele, bünteti.
10 évig kérdezgetem, hogy az úgy jó-e, bólogat, aztán a 11-ben sértődötten közli, hogy neki ebből most lett végképp elege.
Mondogatja, hogy nevelni kellene a kutyát és közben néz rám, mintha ebben a családban ilyet csak én tehetnék, aztán egyszercsak hirtelen ő felmos utána és kiabál velem a gyerek előtt.
Tekinthetném izgalmasnak is, hogy mindig tud újat produkálni, nem lehet belesüppedni a hétköznapok mocskába, de nem úgy tekintem. Hanem következetlenségnek, pasihisztinek.
Lehet, hogy időnként elbizonytalanodik önmagában és a legjobb gyógyír a lelkének, ha engem is magával ránthat a kiszámíthatatlan bizonytalanságba.
