más, mint hitte

Aki szub,az nem mindig szub. Van aki kifejezetten domináns, csak valamiért szüksége van arra, hogy néha szubként viselkedhessen.
Annak pedig nagyon nehéz, aki amúgy nem domináns, de mégis eljátsza ezt a szerepet, hogy az, aki egyébként domináns, egy kicsit szub lehessen.
Nehéz valakivel elfogadtatni, hogy másabb, mint aminek eddig hitte magát.
Nincs egyensúly.
Keresni kell.
Van egyensúly.
Csak ahhoz fel kell nőlnöm.
Pedig olyan jól elnavigáltam volna ebben, ami most van.
Meg kellene tenni, mert talán itt az ideje.
Talán nem késő.
De most akkor mégiscsak domináns lennék?
Én is?

érzelem

Időnként azt gondolom, végtelenül gonosz vagyok.
Mert Ő szeret, mindenkinek szeretettel beszél rólam, úgy emleget.
Közös életünk jelenlegi szakaszában Ő az, aki jobban szeret. De én ettől egyáltalán nem érzem jól magam. Mert könnyen lehet, hogy vissza tudnék szeretni bele.
Csak éppen ő nem úgy szeret, ahogy én szeretném.
És így majdnem mindegy, hogy mennyire nagyon.
Én pedig határozottan drámát érzek.
Mert jó ember.
De az én jó emberem-e?
Vajon én vagyok-e neki a jó ember?

"nem mese ez gyermek"

Úgy teszek, mintha nem érdekelne, mintha nem követelne helyet az álmaimban.
És úgy is teszek, mintha minden rendben lenne, mintha nem vágynék néha valami egészen másra.
Játszom, mert nem tudom elképzelni, hogy az egyik komolyan számításba (és az ágyamba) jöhetne, és azt sem, hogy a másik kilépjen az életemből (és az ágyamból).

Talán nem is játszom.
Egyszerűen csak élek.

alkalmanként

Nem szeretem, amikor hirtelen elkapja a hév és úgy cselekszik.
Hirtelen nem jó amit a gyerek csinál, és veszekszik vele, bünteti.
10 évig kérdezgetem, hogy az úgy jó-e, bólogat, aztán a 11-ben sértődötten közli, hogy neki ebből most lett végképp elege.
Mondogatja, hogy nevelni kellene a kutyát és közben néz rám, mintha ebben a családban ilyet csak én tehetnék, aztán egyszercsak hirtelen ő felmos utána és kiabál velem a gyerek előtt.

Tekinthetném izgalmasnak is, hogy mindig tud újat produkálni, nem lehet belesüppedni a hétköznapok mocskába, de nem úgy tekintem. Hanem következetlenségnek, pasihisztinek.
Lehet, hogy időnként elbizonytalanodik önmagában és a legjobb gyógyír a lelkének, ha engem is magával ránthat a kiszámíthatatlan bizonytalanságba.

ami szép

Majdnem szemben ült velem a metrón.
Feltornyozott szőkésbarna haj, kecses váll, gyönyörű vonalú szemöldök, mosolygó szempár, keskenyen, érdekesen cakkos szép száj, olykor csak úgy, zenehallgatás közben egy fél-, vagy egész mosoly.
Igen, azt hiszem, tudja, hogy szép, és nem lehet több 17-19 évesnél.
A keze is finom vonású, a körömlakkja ragyogó kék és ép. Ha már köröm és lakk, gyorsan egy pillantás a lábfejére is.
Ilyen szabályos, ápolt (és hosszú) lábujjakat én még nem láttam! A körömlakk ugyanaz, mint a kezén. Ugyanolyan patent is.
A vékony, fehér, lapostalpú saru csak kihangsúlyozza, hogy ez a lány akármit felvehet, nem lesz trampli. Bármilyen "rongyot" meg tud tölteni nőiességgel, bájjal, keccsel. Még azt a törökbugyogót ami rajta van, még azt is.

Nő vagyok. Nem kecses, édes, tündibündi nőies nő, hanem egyszerűbben nő. Ha nem maradt volna ki a nőies példakép az életemből, alkatilag akkor sem lehetnék az, "Aki Mindenki Vágya". Ezt már elfogadtam, ha nem is könnyen. Megtanultam együtt élni a testemmel. azt sem mondhatnám, hogy a saját nemem felé hajlok.
De van az a szépség, ami rabul tud ejteni.

így nem jó

Ha finoman figyelmeztetlek, hogy a napközbeni 36fok és meló után éjjel már nem értem amit szakmázva mesélsz, 2 dolog történhet:
Azt mondod, nem baj, de ezt muszáj elmondanod, hogy helyükre kerüljenek a dolgok benned, vagy azt mondod, ok, nem fárasztalak vele tovább.
De miért kell neked a harmadik verziót a nyakamba borítanod?
Miért kell neked rámtámadni és megsértődni, hogy pont az utolsó mondat előtt vagyok képes ilyet mondani, és nem is fogsz nekem többször mesélni semmit.
Melyik a jobb?
Ha legközelebb megemlíted, hogy "tudod, amikor arról volt szó..." akkor mondom, hogy elképzelésem sincs, hogy akkor miről beszéltél olyannyira fáradt voltam, vagy ha reggel nyugodtan mesélsz, beszélgetünk és esetleg meg is próbállak megérteni.
A te szakmád nyelve nekem kínai, ahogy a logikája is. Nem értek hozzá és nem is nagyon érdekel.
Ettől függetlenül évek óta meghallgatom a sztorijaidat, hogy megkönnyebbülhess, hogy helyedre kerülj, hogy kiadhasd így a feszültséget.
De az nagyon rossz, amikor még ráadásul én kapok, mert fáradt vagyok.
Ráadásul meg sem érted, ha elmondom, mi fáj.

ahogy a dolgok történnek

Ma valami fontosat tanultam.
Ha valaki arra kér, hogy segítsek, támasza legyek, akkor kell, hogy a segítés minden percében rá figyeljek.
Ő unatkozhat, szenvedhet, megteheti, hogy nem figyel rám, de nekem, mint segítőnek csak egyetlen dolgom van és az Ő.
Ő, aki bizalmával megtisztelt és élete egy nehéz pillanatában maga mellé kért.

Ma segítséget kértem a páromtól és ő ezt úgy gondolta megoldani, hogy testben ott van ugyan, de a figyelem helyett inkább olvasott, mással foglalkozik.
Tehát fizikailag nem voltam ugyan egyedül, de soha nem éreztem ilyen magányosnak, kiszolgáltatottnak magam.

A férfiak úgy gondolják, tudják, a dolgok hogyan történnek. Az a gond, hogy ezt sosem beszélik meg a dolgokkal. Tehát azok gyakran nem a pasiképzelet szerint történnek. Ezért pedig mindig a nők a hibásak.
Még akkor is, ha ők kértek segítséget... :(

érzelem

Vajon miért félnek a férfiak annak a személynek kimutatni az érzelmeiket, akivel kapcsolatban az felmerül.
A barátnőm elmesélte (szigorúan el ne mondjam, hogy ő elmondta alapon), hogy a kedves mennyire maga alatt volt a születésnapi ajándékommal kapcsolatban.
Na igen, merthogy rendesen elbaszott mindent a drága.
Először még meg is hatódtam, hogy tényleg mennyire jó, és másnak ilyen lelkifurdalós kedvese nincs is (mert ugye barátnő is ezt mondta...), aztán meg elkezdett nőni megint valami rohadt fájdalombéka a gyomrom táján, hogy miért neki fájdalmaskodik, miért nem nekem? ÉN, akivel szemben nemtörődöm és figyelmetlen volt, én miért nem kaphatok abból, hogy őt ez bántja? Ez miért a barátnőmre tartozik??
Az a másik része, hogy el van az ott szúrva, amikor azt gondolja, hogy egy rohadt születésnapi feledékenység miatt megy tönkre a kapcsolatunk. Régen elrontottnak érzem már, csak éppen nincs fix, előre tervezhető munkahelyem, normális fizetésem, amire a válást és két gyerek felnevelését alapozhatnám.
Hát ennyit az érzelmekről.

mekkora baromság úgy élni egy életet, hogy majd ha a gyerekek felnőnek én akkor fogok elválni.

Gyáva, élhetetlen nyúl-e vagyok?

Megkedvelni

Egyáltalán nem nevezhető esetemnek. Mindenki, akibe beleszerettem első látásra, vékony volt, izmos. Nekem valahogy ők "jönnek be".
Most sem szerettem bele, sőt elsőre rohadtul nem volt szimpatikus és kismackós is, csak éppen jövöget csendesen, és tutibiztos, hogy nem akar tőlem semmit.
Egyszerűen csak kedves és emberi. Észreveszi, ha jól csinálok valamit, mosolyog, ha hozzám szól, nem zavar ha becéz, pedig azt egyébként utálom.
Ez az egész jól esik.
Egy kicsivel jobban érzem magam, ha valahol a környéken van.