2010. október 8., péntek

Mivan?

Az orrom elé nyit egy oldalt egy általam nem kedvelt hírportálon (sose higgy annak a híroldalnak, ami állandóan bizonygatja, hogy objektív és független, mert vagy "ő" nem az, vagy az olvasói).
Ami benne van, nekem rosszindulatú és szükségtelen, valamint nem kissé uszítós is, éppen a vörösiszap tragédia kapcsán, mintha nem lenne elég bajunk.
Kérdi, mit gondolok róla? (Igazából nem tudom, mifasznak kérdezi, ama portál kapcsán kb. 95%-ban nem egyezünk.)
Elmondom, talán kicsit indulatosabban.
Aztán megállít, és közli, hogy túllihegem, és ő csak egy cikket mutatott nekem, és hagyjam már abba.


Ja, tehát inkább nem kíváncsi a véleményemre, mert hosszabb, mint ahogy ő szeretné, nem vagyok hajlandó azon felháborodni, amin ő szeretné, úgyhogy inkább fejezzem be.
Jó.


A pszichológusom meg azt mondja, maradok mellette, mert kapcsolatfüggő vagyok.
Ilyenkor kételkedem.

2010. július 9., péntek

Kicsit kibújva

Kicsit kibújok a mindent leplező álcagúnyámból, és akkor hirtelen nőnek néznek.
Én pedig élvezem, lubickolok benne. Igen, talán éppen ettől féltem. Hogy szeretni fogom a megjegyzéseket, a kedves szavakat, vagy éppen a lájtos pimaszkodást.
Van az a köszönés, amire talán a legkevésbé helyes reakció, hogy nedves lesz a bugyim.
Pedig de.
Még jó, hogy csak a férfiakon látszik egyértelműen a vágy.

2010. április 23., péntek

jól

Számomra teljesen élesen érzékelhetően egy nevetős beszélgetés közben emelni kezdte a karját, hogy átöleljen. Nem láthatta, hogy észrevettem.
Annyira önkéntelen volt a mozdulat, és annyira tudatos a lefékezése.
Nem is történhet ez másképp egy munkahelyen.
Jól érem magam, NŐnek érzem magam, ha dicsér, ha kér, ha megköszön valami apróságot.
...
...
Arra pedig nagyon vigyázok, hogy az a másik ne vegye észre, hogy milyen álmaimban vált társammá. És érdekes, hogy mellette is Nőnek érzem magam.
...
...
Pedig nem vagyok más, mint voltam. Ugyanaz a félénk-erős, kicsit tökéletlen (szerintem duci) én-képű emberpéldány, mint voltam.
---
---
De itthon miért nem érzem magam még nőnek sem, nemhogy NŐ-nek?
És én miért nem látom már FÉRFI-nak, aki mellettem áll közel XX éve?
---
---
Bennem van a hiba, vagy a világom változott meg?

2010. április 12., hétfő

Csak ülök és...

gyűjtöm a bátorságot, hogy írjak egy e-mailt a 2. legkedvesebb pszichológusnak, akit ismerek.
Mert ha írok, akkor valami végérvényesen elkezdődik (vagy éppen véget ér).
Nem akarok én állandóan oda járni, ezért is félek elkezdeni. Hogy majd olyan lesz mint a fogorvos. Akit, ha egyszer beengedsz a szádba, akkor hónapokig matatni fog benne.
Pedig ezt rendbe kellene tenni végre magamban, aztán vele.


(nos, ezt a bejegyzést 19.45-kor írtam. Azóta 20.05 lett, és megírtam No.2-nek a segélykérő e-mailt. Mert mégiscsak én vagyok a bátor tintanyúl)

2010. március 26., péntek

Baby

Miért nem csodálkozom, hogy a férjem csak az orrát húzza erre a zenére?




Ha nem csodálkozom, miért fáj mégis?
Miért van, hogy meg van győződve arról, hogy semmi panaszra nem lehet okom mellette?

2010. február 11., csütörtök

Paff, a bűvös

Igazából egy balfék vagyok.


Jöttem - mentem ma a munkahelyemen, csak úgy, ahogy szoktam, közben beszélgettem, csak úgy, ahogy szoktam, meg odaszóltak a "fiúk" hülyéskedve, ahogy szoktak. Szóval minden cégvezetői hülyeség ellenére jól éreztem / éreztük magunkat.
És csak úgy hirtelen eszembe jutott, hogy a férjemnek milyen régóta nem jut már ebből. Abból, hogy állandó munkatársak, közösség, haverok vegyék körül. Hiszen évek óta a saját cégét építi, szinte egyedül, és még az egyetlen, igaznak gondolt barátjában is csalódott nem is olyan régen.
Nincs közösség. Ma itt dolgozik, holnap ott, nem lehet tudni, hány hónapnak kell eltelnie, míg egy arcot újra láthat, akármilyen szimpatikus is neki.
Ráadásul különböző (mondvacsinált? valós?) okok miatt én sem viselkedem vele túl barátságosan az utóbbi időben.
Eszembe jutott, hogy ő tulajdonképpen olyan, mint Paff a bűvös sárkány. Lehet akármilyen kedves, közvetlen, gyorsan kapcsolatokat teremtő, a mindennapi, helyi társaságot ez nem nagyon helyettesíti.


Elszégyelltem magam.
Ráadásul ma megint elutazott munka miatt és majd csak holnap, vagy holnapután jön haza. Úgyhogy vettem neki Balaton szeletet, meg nápolyit, meg almát, hogy vigye magával. Tudom, hogy ezeket szereti. Olyan régen jutott már ez így eszembe...

2010. január 22., péntek

Jön a tavasz?

Persze szerintem csak azt fényképezte le, hogy saras a kiscsizmám. Vagy azt, hogy csapzott kutya a hajam így pénteken délután. De az is lehet, hogy otthon fogja majd megnézni alaposabban, hogy tényleg jól látja-e napközben, hogy híztam valamennyit.
Persze. %rolleyes%


Csak tudnám, hogy akkor miért mosolyog, vidámkodik, bombáz "nagyon fontos" kérdésekkel?


Színtiszta kémia ez kéremszépen.
Mert mondjuk nem is az esetem.
Mégis endorfin-dopping

2010. január 5., kedd

Megoldóképlet

Közel 2 méteres és sokszor mégis azt gondolom, hogy fél. Fél elválni a saját megoldóképletétől. Az olyan fészekmeleget ad neki. Biztosan úgy gondolja, hogy eddig bevált.


Képzeld azt, hogy van egy stabil ember, aki matekos aggyal gondolkodik és él. Ugyanez az ember sokszor teljesen otthonosan mozog az intuíciók, pszichoterápiák, a lélek világában.
Amikor másnak kell segítenie.
Viszont, ha önmagáról van szó vagy a családi kapcsolatairól, akkor nagyon kettős a reakciója. Egy bizonyos szintig teljesen kommunikatív és elemzős, de ha egy hajszálnyival is tovább lépnék, azonnal hárítani kezd és "magára húzza" a megszokott kis megoldás-sablont. Emiatt szó sem lehet róla, hogy saját magának kérjen segítséget.
Talán úgy gondolja, azzal gyengébb lenne.
Nem tudok mit kezdeni vele, amíg azt mondja, tudja, hogy vannak gondjai, de neki nincs ideje végiggondolni, nincs ideje ezzel foglalkozni.


Mi a kotlát lehet ilyenkor csinálni? Végül is felnőtt ember és nem kényszeríthetem semmire. Szeret a maga módján és én is szeretem a magam módján. Ez nem azt jelenti, hogy rosszul, csak néha nem úgy, ahogy a másik szeretné. Néha én kínálom őt eperrel, pedig tudhatnám, hogy a halat szereti, máskor ő visz tömegbe, pedig én a csendesebb helyeket kedvelem. :)