ahogy a dolgok történnek

Ma valami fontosat tanultam.
Ha valaki arra kér, hogy segítsek, támasza legyek, akkor kell, hogy a segítés minden percében rá figyeljek.
Ő unatkozhat, szenvedhet, megteheti, hogy nem figyel rám, de nekem, mint segítőnek csak egyetlen dolgom van és az Ő.
Ő, aki bizalmával megtisztelt és élete egy nehéz pillanatában maga mellé kért.

Ma segítséget kértem a páromtól és ő ezt úgy gondolta megoldani, hogy testben ott van ugyan, de a figyelem helyett inkább olvasott, mással foglalkozik.
Tehát fizikailag nem voltam ugyan egyedül, de soha nem éreztem ilyen magányosnak, kiszolgáltatottnak magam.

A férfiak úgy gondolják, tudják, a dolgok hogyan történnek. Az a gond, hogy ezt sosem beszélik meg a dolgokkal. Tehát azok gyakran nem a pasiképzelet szerint történnek. Ezért pedig mindig a nők a hibásak.
Még akkor is, ha ők kértek segítséget... :(

érzelem

Vajon miért félnek a férfiak annak a személynek kimutatni az érzelmeiket, akivel kapcsolatban az felmerül.
A barátnőm elmesélte (szigorúan el ne mondjam, hogy ő elmondta alapon), hogy a kedves mennyire maga alatt volt a születésnapi ajándékommal kapcsolatban.
Na igen, merthogy rendesen elbaszott mindent a drága.
Először még meg is hatódtam, hogy tényleg mennyire jó, és másnak ilyen lelkifurdalós kedvese nincs is (mert ugye barátnő is ezt mondta...), aztán meg elkezdett nőni megint valami rohadt fájdalombéka a gyomrom táján, hogy miért neki fájdalmaskodik, miért nem nekem? ÉN, akivel szemben nemtörődöm és figyelmetlen volt, én miért nem kaphatok abból, hogy őt ez bántja? Ez miért a barátnőmre tartozik??
Az a másik része, hogy el van az ott szúrva, amikor azt gondolja, hogy egy rohadt születésnapi feledékenység miatt megy tönkre a kapcsolatunk. Régen elrontottnak érzem már, csak éppen nincs fix, előre tervezhető munkahelyem, normális fizetésem, amire a válást és két gyerek felnevelését alapozhatnám.
Hát ennyit az érzelmekről.

mekkora baromság úgy élni egy életet, hogy majd ha a gyerekek felnőnek én akkor fogok elválni.

Gyáva, élhetetlen nyúl-e vagyok?

Megkedvelni

Egyáltalán nem nevezhető esetemnek. Mindenki, akibe beleszerettem első látásra, vékony volt, izmos. Nekem valahogy ők "jönnek be".
Most sem szerettem bele, sőt elsőre rohadtul nem volt szimpatikus és kismackós is, csak éppen jövöget csendesen, és tutibiztos, hogy nem akar tőlem semmit.
Egyszerűen csak kedves és emberi. Észreveszi, ha jól csinálok valamit, mosolyog, ha hozzám szól, nem zavar ha becéz, pedig azt egyébként utálom.
Ez az egész jól esik.
Egy kicsivel jobban érzem magam, ha valahol a környéken van.