2006. november 29., szerda

Homlokom mögött

Senki nem tudja, mi van a homlokom mögött. Tudom, van akinek nagyobb az élettapasztalata mint nekem, mégis nagy bátorságnak (inkább talán botorságnak) tartom, hogy megkérdőjelezze bárki is az érzéseimet. Van, aki azt gondolja, tud olvasni a soraim között, belát mögéjük, lát ENGEM. Pedig mindenki csak annyit lát, amennyit engedek, illetve elismerem, talán néhányan kicsit többet, mert egész életükben emberekkel foglalkoztak. De a többség előtt őrzöm az arctalanságom. Önvédelemből.
Például ilyenek miatt:
Furcsa érzés, hogy valaki el akar bizonytalanítani, miközben a barátomnak mondja magát. Pedig tudom, nem az. Semmivel sem több, mint egy kedves ismerős a neten. Egyébként is furcsa emberi tulajdonság, hogy azzal akarjuk biztosítani magunknak mások „barátságát”, hogy azt éreztetjük vele: „tudok rólad valamit”.
Nem először érzem ezt és egyre kevésbé viselem el.
Néha olyan jellemvonásokat aggatnak rám, amelyeket soha nem tudnék elfogadni. Máskor meg sokkal jobbnak tartanak, mint amilyen vagyok. De ezt is vissza kell utasítanom.
Az egyikkel nem vagyok képes együtt élni, a másikat pedig, bár jól esne és hízelgő, de nem játszom el.

2006. november 26., vasárnap

Ha egyszer

Ha egyszer hazajönne a gyerekem és azt mondaná: meleg vagyok, akkor mi lenne?


Semmi.
Mert Ő akkor is az én gyerekem lenne és minden szeretetem az övé.


Illetve igen, történne valami.
Talán még jobban segítenék Neki, hogy az élete minél zökkenőmentesebb legyen.

2006. november 23., csütörtök

Összeköt...

Szeretem, féltem, szinte folyamatosan, amióta ismerem. Néha eltűnik a szemem elől, olyankor sírógörcsöt kapok, mert rémképek gyötörnek, nem tudom, nincs-e baja. Nincs messze, de mégsem találhatom meg amikor akarom.
Valami hozzáköt ősidők óta.
Nem hiszem, hogy bármelyik életünkben is lehetett volna közöttünk szerelem. De valamilyen kapocs igen. Valami vékony, de végtelenül erős sorsfonál. Ami képes arra, hogy időn, koron, téren átívelve mindig és mindig húzzon Hozzá, és Őt hozzám. A lelke közelebb van időnként hozzám, mint bárkié ezen a világon. Küzdeni akartam ellene, mert néha világokon túli fájdalmat okoz, de van, ami ellen nem lehet harcolni, mert maga a harc több erőt felemészt, mint a kapcsolat fenntartása, megélése. Mert akár megnyerem, akár elveszítem ezt a harcot, mindenképpen a saját szívemet kell kivágnom.
Az egyetlen megoldás az elfogadás.
Felül kell emelkedni magamon, túl kell lépni saját kicsinyes dolgaimon ahhoz, hogy ez az maradjon, amivé mostanra vált: inspiráló, szívfájdítóan kellemes, léleksimogató szeretet.