jól

Számomra teljesen élesen érzékelhetően egy nevetős beszélgetés közben emelni kezdte a karját, hogy átöleljen. Nem láthatta, hogy észrevettem.
Annyira önkéntelen volt a mozdulat, és annyira tudatos a lefékezése.
Nem is történhet ez másképp egy munkahelyen.
Jól érem magam, NŐnek érzem magam, ha dicsér, ha kér, ha megköszön valami apróságot.
...
...
Arra pedig nagyon vigyázok, hogy az a másik ne vegye észre, hogy milyen álmaimban vált társammá. És érdekes, hogy mellette is Nőnek érzem magam.
...
...
Pedig nem vagyok más, mint voltam. Ugyanaz a félénk-erős, kicsit tökéletlen (szerintem duci) én-képű emberpéldány, mint voltam.
---
---
De itthon miért nem érzem magam még nőnek sem, nemhogy NŐ-nek?
És én miért nem látom már FÉRFI-nak, aki mellettem áll közel XX éve?
---
---
Bennem van a hiba, vagy a világom változott meg?

Csak ülök és...

gyűjtöm a bátorságot, hogy írjak egy e-mailt a 2. legkedvesebb pszichológusnak, akit ismerek.
Mert ha írok, akkor valami végérvényesen elkezdődik (vagy éppen véget ér).
Nem akarok én állandóan oda járni, ezért is félek elkezdeni. Hogy majd olyan lesz mint a fogorvos. Akit, ha egyszer beengedsz a szádba, akkor hónapokig matatni fog benne.
Pedig ezt rendbe kellene tenni végre magamban, aztán vele.

(nos, ezt a bejegyzést 19.45-kor írtam. Azóta 20.05 lett, és megírtam No.2-nek a segélykérő e-mailt. Mert mégiscsak én vagyok a bátor tintanyúl)