Érdekes találkozni valakivel, aki egyszer a világot jelentette.
Mr. Félrelépés még most is fontos helyen van az életemben, az egyik legjobb barátomként. Ezt a párom is tudja és nem neheztel miatta. Azt hiszem, kár is lenne. Amikor elfogadta, hogy a választásom Ő, akkor elfogadta, hogy nem kényszerből, nem félelemből, nem anyagi érdekből, hanem szeretetből, és tovább a kérdés nem ragozható, mert AZ a férfi nem állhat többé közénk.
A találkozás nem véletlen volt, hanem előre eltervezett, hiszen olyan ritkán van rá lehetőségünk és nagyon fontosak vagyunk egymásnak.
Persze az egész olyan, mint amikor folytatunk egy beszélgetést. Gondolkozás, akadozás nélkül ugyanott, ahol kb. egy fél éve abba kellett hagynunk. Közben a szeme mosolyogva simogat és végtelenül boldoggá tesz amikor mondja is, hogy látszik a boldogságom, hogy jól vagyok, helyemen vagyok, jól nézek ki.
Köszönöm a kedves szavakat és csak szeretet érzek, nincs már égető, bizsergető vágy, hogy öleljen, hozzám érjen. Pedig minden érintését, mozdulatát bármikor érzésben is fel tudom idézni.
Mesél és meséltet.
Nevet és nevettet.
Felszabadultan.
Aztán megint hirtelen elválás, búcsú nélkül. Az nekünk soha nem ment. Pedig nem tudom, mikor látom újra.
Ezért a váratlan elszakadás után előkapom a telefonom és elkezdem beírni: „Bocsánat, hogy ilyen hirte…”, amikor megcsörren a telefonom. Ő kimondja: „Bocsánat, hogy ilyen hirtelen kellett elválnunk.”
Könnyen jön a válasz: „Most kezdtem Neked írni ugyanezt. Örültem Neked.”
Jó a tudat, hogy Ő is.
Ebben semmi szerepjáték nincs.
