Felnőttnek lenni

Most olvasom Popper Péter azonos című könyvét, és rátaláltam egy fontos állapot megfogalmazására:

"A magánytól való félelem jellemzi az infantilis emberek párválasztását. Erre főleg olyankor kerül sor, amikor szeretnének elszakadni a szülői háztól, de nem viselik el az egyedüllétet. Tehát gyorsan megházasodnak. Párválasztásuk mindig szélsőséges: vagy náluk is jóval infantilisabbat választanak, aki mellett ők lehetnek az „oroszlán”, a támasz. Vagy pedig apás-anyás partnert keresnek, aki elég biztonságot nyújt gyermeki életstílusuk folytatásához. Végül mindkét kapcsolatforma jól működhet, egy feltétellel, ha a biztonságot kereső nem nő fel, mondjuk, egy új, egy másik szerelemben vagy pszichoterápia hatására. Akkor az infantilis választáson alapuló kapcsolatok legtöbbször tönkremennek, hiszen megerősödik az igény szimmetrikus kapcsolatokra."

Én tudom, hogy elsősorban azért mentem a férjemhez, hogy kiszabadulhassak otthonról. Azt is tudom, hogy azért hozzá (azon túl, hogy éppen együtt jártunk), mert pontosan olyan erősnek és okosnak tartottam, mint aput. Félreértés ne essék, a szeretet is jelen volt erősen.
De (talán sajnos) pont én éreztem úgy néhány évvel ezelőtt, hogy javíthatna a kapcsolatunkon, ha pszichoterápiára járnék, mert segítene, hogy megértsem őt és megértessem magam vele.

Persze a helyzet nem ennyire egyértelmű. Bizonyos szituációkban én voltam az infantilis fél és ő az erős, máskor pedig pont fordítva.
Azt viszont tanúsíthatom, a "felnövés", az érés folyamata egyszerre hozza mindkét helyzet változását:
-már nem akarok olyan szintű támaszt, mert rámtelepedésnek érzem, és
-már nem vállalok "oroszlán"részt, mert felnőttel élek és nem kívánom nevelni valahanyadik gyermekemként.

A jelenlegi helyzeteet talán patthelyzetként tudnám meghatározni. De olyan patt ez, ami, úgy néz ki, csak engem zavar.

Hal

És az ember az utolsó perc utánig képes reménykedni benne, hogy az övé "-áli" és nem "-ott".

Mr. Tökéletes

Gondold végig, (meddig) akarnál olyan férfi mellett élni, aki belső jellemvonásait tekintve maga a tökéletesség: szuper apa, óriási teherbírású munkaerő, remek főnök, jó barát, a társaság humorközpontja, gyengék gyámolítója, mindenki kedves nagybácsija.
És ezt nem csak a környezeted, hanem ő is teljesen így gondolja.
Úgy látszik, ezt a tökéletességet csak én nem veszem észre, meg a lepofozott macskák.

Mostanában megint sokszor nem akarok vele élni.
De valószínűleg még 20 év múlva is vele fogok.

csokinarancsmandula

Csokialapon vágott mandula, narancsos karamell öntettel.
Akárki akármit mond, aki ilyet hoz nekem, rendes ember...

Eegen, piperkőc, izommanó, körülményes, értetlenkedő, meg ilyenek.
De eddig ő az egyetlen a munkahelyemen, aki ilyen formán gondolt rám.
Nem baj, ha nem nőként szeret, mert ha úgy lenne, nem tudnám viszonozni. De baráti gesztusnak kedves és megható

Mindennek megvan a sora

Ma megleptelek, tudom, amikor rád szóltam.
Pedig jó "kislány" voltam, nem balhéztam sem idegenek, sem ismerősök előtt.
De nagyon szilárdan tartom magam ahhoz, amit akkor mondtam és kértem: tartsd tiszteletben, ha beszélgetek valakivel.
Nem csak neked fontosak a kapcsolatok, hanem nekem is. És magasról teszek rá, hogy neked valami/valaki a cég szempontjából fontos-e, ha
1, én kezdtem a beszélgetést
2, én vagyok a "régebbi" ismerős,
3, nekem emberileg fontos a beszélgetés fenntartása.
Légy szíves várd ki a sorod. Én is vártam sok-sok évig, hogy szóhoz jussak melletted.
Az pedig nagyon gyenge védekezés, hogy nem tudtad, miről volt szó.
Nem tudtad, mert annyi fáradságot sem vettél, hogy a közbevágásod előtt belehallgass a beszélgetésünkbe.
Ez nem az első eset volt, de most betelt az a bizonyos pohár.

És boldog vagyok, hogy mindezt harag, sértődés, és fölösleges indulatok nélkül, azt hiszem elég tárgyilagosan tudtam elmondani neked.
Persze, hogy mennyire veszed komolyan, az majd kiderül. Remélem, átment az üzenet.

félelem

Hogy tényleg meg kellene engednem?
Nekem?
Neki?
De miért pont azt?
Félek.

De életnek és halálnak nem vagyunk urai. És ezt KELL észben tartanom.