Egyet...

Egyet a barátságodért…
Egyet a segítségedért…
Egyet a szabadszájúságodért…
Egyet a bölcsességedért…
Egyet a mindig közöttünk izzó,
meg nem történt csókunkért.

Őszintén...

Az ember elkezd blogolni, és, mivel sokszor a blogját óvja az ismerősöktől, őszintén ír, már amennyire ezt saját magamutogatás-vágya megengedi. Aztán megismer embereket a blogolon (mondjuk) és kötődni kezd. Így kialakulhatnak újabb barátságok.
Tehát előbb-utóbb azt mondhatja: ismerősök olvassák a blogját. De akkor egyszer észreveszi, hogy már megint nem írhat le mindent, hiszen nem idegen már, nem nyilatkozhat „felelőtlenül”. Főleg igaz ez, ha egy alapjában véve konfliktuskerülő emberről van szó.
Továbbra is marad hát a szerepjátszás, azért, hogy meg ne bántsa ember(nek látszó)társát és meg ne bántsák őt. De így lassan hitelét veszti az egész.

És blogszületésnapom is van.
Őszintén...