Úgy hívott engem, Nenevess!
Nem tudom miért így, de előzményekre nem is emlékszem, mert előzmények nincsenek.
Csak a vágyra, a nevetésre, a fehér fémlépcsőre, amin ballagtam lefelé amikor hátulról belepuszilt a nyakamba, mintha botlana és azt kérdezte: "ugye nem te vagy a taxisofőrük?" - mert ja, igen, volt velünk még két ember.
Arra, hogy amíg mentem az autója után, eszembe jutott az "országúti randevú" című kétezer éves szám.
A kezére emlékszem, az érintésére, és arra, ahogyan nézett. Meg a bekötőútra, ahová lekanyarodtunk. És a forró motorháztetőre, amire felültem csók, simogatás közben. És emlékszem a mindent értő mozdulatra, harapásra, amikor megérezte, hogy nincs rajtam bugyi.
Persze el ne felejtsem, hangok is voltak. Az övé, az enyém, az erdősávon túl elhaladó autóké.
És persze emlékszem a sok "la petite mort"-ra.
Az elválásra nem emlékszem, nem akarok.
Az álombéli szeretőknek ritkán van arcuk. Neki van.
Arca, hangja, szeme, mosolya, egyénisége.
Neve is van.
Az álombéli randevúk, szeretkezések ritkán képesek ilyen részletes emlék-képekkel túlélni az ébredést. Ez túlélte.
Túlságosan is.
Anyám, az álmok nem hazudnak?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése