Most olvasom Popper Péter azonos című könyvét, és rátaláltam egy fontos állapot megfogalmazására:
"A magánytól való félelem jellemzi az infantilis emberek párválasztását. Erre főleg olyankor kerül sor, amikor szeretnének elszakadni a szülői háztól, de nem viselik el az egyedüllétet. Tehát gyorsan megházasodnak. Párválasztásuk mindig szélsőséges: vagy náluk is jóval infantilisabbat választanak, aki mellett ők lehetnek az „oroszlán”, a támasz. Vagy pedig apás-anyás partnert keresnek, aki elég biztonságot nyújt gyermeki életstílusuk folytatásához. Végül mindkét kapcsolatforma jól működhet, egy feltétellel, ha a biztonságot kereső nem nő fel, mondjuk, egy új, egy másik szerelemben vagy pszichoterápia hatására. Akkor az infantilis választáson alapuló kapcsolatok legtöbbször tönkremennek, hiszen megerősödik az igény szimmetrikus kapcsolatokra."
Én tudom, hogy elsősorban azért mentem a férjemhez, hogy kiszabadulhassak otthonról. Azt is tudom, hogy azért hozzá (azon túl, hogy éppen együtt jártunk), mert pontosan olyan erősnek és okosnak tartottam, mint aput. Félreértés ne essék, a szeretet is jelen volt erősen.
De (talán sajnos) pont én éreztem úgy néhány évvel ezelőtt, hogy javíthatna a kapcsolatunkon, ha pszichoterápiára járnék, mert segítene, hogy megértsem őt és megértessem magam vele.
Persze a helyzet nem ennyire egyértelmű. Bizonyos szituációkban én voltam az infantilis fél és ő az erős, máskor pedig pont fordítva.
Azt viszont tanúsíthatom, a "felnövés", az érés folyamata egyszerre hozza mindkét helyzet változását:
-már nem akarok olyan szintű támaszt, mert rámtelepedésnek érzem, és
-már nem vállalok "oroszlán"részt, mert felnőttel élek és nem kívánom nevelni valahanyadik gyermekemként.
A jelenlegi helyzeteet talán patthelyzetként tudnám meghatározni. De olyan patt ez, ami, úgy néz ki, csak engem zavar.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése