Érdekes és félelmetes tapasztalat volt az előző két nap.
Hogy mi történik, ha az első bocsánatkérésre nincs szívből mosolygósnak látszó megbocsátás. Nem haragudtam én, és ezt nem hitted el, de egyszerűen annyira megbántottál a figyelmetlenségeddel (te félreértésnek mondtad. Kár, hogy 4 jutott belőle 1 napra), hogy levegőt venni is alig tudtam, nem még mosolyogni. Ráadásul a fejemhez vágtad, amit másnál, más blogban leírtam.
A csúcs mégis az volt, amikor visszadobtad a labdát azzal, hogy most milyen rossz az neked, hogy bocsánatot kértél és most mégis úgy kell felállnod mellőlem, hogy nincs megnyugtatóan rendezve benned(!), nem kaptál feloldozást.
Na igen, a bűntudat egy rohadt, mocskos dolog. Lehet megpróbálni visszafordítani: legyen annak, akit megbántottunk, de ez nem mindig jön be.
És eljátszhattam volna azt is, hogy "jól van drágám, nincsen semmi baj, persze részeg is voltál, bunkó is voltál, figyelmetlen is voltál, de hát ugye a mi kapcsolatunk ezt nevetve kibírja és az én önbecsülésemnek ugye véletlenül sem árthat tőled ilyesmi".
Te nyugodtan felálltál volna, hogy "nahát, ugye megmondtam én, hogy nem is gond ez", én meg eldönthettem volna, először veszek be egy szem nyugtatót és utána köpöm le a tükröt, vagy fordítva.
Amiatt sem volt tegnap este bűntudatom, mert neked gyomorgörcsöd volt, ha hozzám kellett szólni ("inkább elkerülöm, csak nehogy rosszat mondjak" effektus). Tudod, ismerem az érzést. Jobban mint gondolnád. Sajnos.
Én tanultam belőle. Kívánom, hogy nálad is így legyen.
