Szeretkez...

Szeretem azt a, mondjuk hajnali, nyugalmat, amikor nem kell erőlködni.
Amikor elfogadom amit kapok és elfogadják amit adok. Mert úgy jó. Mert van amikor nem kell az élvezet, az orgazmus, csak az együttlét, az ölelés.
Amikor az ember nem azon görcsöl, hogy összejön-e, lesz-e, élvezi-e, élvezem-e?
Mert megvan az a biztonságérzet, hogy megkaphatnám.
De nem akarom.
Igen, ilyen is van.
Olyankor csak örömöt szeretnék Neki és összebújást magamnak.
A hirtelen sóhajt, a simogatást, a harapást a vállamon, a tenyerét simogató, karcolgató ujjaimat ököllé szorító hatalmas kezét.
Aztán az egyébként is halk sóhaj elcsendesedését, az ölelését, a simogató nyakpuszikat.
Érezhetném ezt, ha a saját élvezetemmel törődnék éppen akkor?