Homlokom mögött

Senki nem tudja, mi van a homlokom mögött. Tudom, van akinek nagyobb az élettapasztalata mint nekem, mégis nagy bátorságnak (inkább talán botorságnak) tartom, hogy megkérdőjelezze bárki is az érzéseimet. Van, aki azt gondolja, tud olvasni a soraim között, belát mögéjük, lát ENGEM. Pedig mindenki csak annyit lát, amennyit engedek, illetve elismerem, talán néhányan kicsit többet, mert egész életükben emberekkel foglalkoztak. De a többség előtt őrzöm az arctalanságom. Önvédelemből.
Például ilyenek miatt:
Furcsa érzés, hogy valaki el akar bizonytalanítani, miközben a barátomnak mondja magát. Pedig tudom, nem az. Semmivel sem több, mint egy kedves ismerős a neten. Egyébként is furcsa emberi tulajdonság, hogy azzal akarjuk biztosítani magunknak mások „barátságát”, hogy azt éreztetjük vele: „tudok rólad valamit”.
Nem először érzem ezt és egyre kevésbé viselem el.
Néha olyan jellemvonásokat aggatnak rám, amelyeket soha nem tudnék elfogadni. Máskor meg sokkal jobbnak tartanak, mint amilyen vagyok. De ezt is vissza kell utasítanom.
Az egyikkel nem vagyok képes együtt élni, a másikat pedig, bár jól esne és hízelgő, de nem játszom el.