Összeköt...

Szeretem, féltem, szinte folyamatosan, amióta ismerem. Néha eltűnik a szemem elől, olyankor sírógörcsöt kapok, mert rémképek gyötörnek, nem tudom, nincs-e baja. Nincs messze, de mégsem találhatom meg amikor akarom.
Valami hozzáköt ősidők óta.
Nem hiszem, hogy bármelyik életünkben is lehetett volna közöttünk szerelem. De valamilyen kapocs igen. Valami vékony, de végtelenül erős sorsfonál. Ami képes arra, hogy időn, koron, téren átívelve mindig és mindig húzzon Hozzá, és Őt hozzám. A lelke közelebb van időnként hozzám, mint bárkié ezen a világon. Küzdeni akartam ellene, mert néha világokon túli fájdalmat okoz, de van, ami ellen nem lehet harcolni, mert maga a harc több erőt felemészt, mint a kapcsolat fenntartása, megélése. Mert akár megnyerem, akár elveszítem ezt a harcot, mindenképpen a saját szívemet kell kivágnom.
Az egyetlen megoldás az elfogadás.
Felül kell emelkedni magamon, túl kell lépni saját kicsinyes dolgaimon ahhoz, hogy ez az maradjon, amivé mostanra vált: inspiráló, szívfájdítóan kellemes, léleksimogató szeretet.