Felnőttnek lenni

Most olvasom Popper Péter azonos című könyvét, és rátaláltam egy fontos állapot megfogalmazására:

"A magánytól való félelem jellemzi az infantilis emberek párválasztását. Erre főleg olyankor kerül sor, amikor szeretnének elszakadni a szülői háztól, de nem viselik el az egyedüllétet. Tehát gyorsan megházasodnak. Párválasztásuk mindig szélsőséges: vagy náluk is jóval infantilisabbat választanak, aki mellett ők lehetnek az „oroszlán”, a támasz. Vagy pedig apás-anyás partnert keresnek, aki elég biztonságot nyújt gyermeki életstílusuk folytatásához. Végül mindkét kapcsolatforma jól működhet, egy feltétellel, ha a biztonságot kereső nem nő fel, mondjuk, egy új, egy másik szerelemben vagy pszichoterápia hatására. Akkor az infantilis választáson alapuló kapcsolatok legtöbbször tönkremennek, hiszen megerősödik az igény szimmetrikus kapcsolatokra."

Én tudom, hogy elsősorban azért mentem a férjemhez, hogy kiszabadulhassak otthonról. Azt is tudom, hogy azért hozzá (azon túl, hogy éppen együtt jártunk), mert pontosan olyan erősnek és okosnak tartottam, mint aput. Félreértés ne essék, a szeretet is jelen volt erősen.
De (talán sajnos) pont én éreztem úgy néhány évvel ezelőtt, hogy javíthatna a kapcsolatunkon, ha pszichoterápiára járnék, mert segítene, hogy megértsem őt és megértessem magam vele.

Persze a helyzet nem ennyire egyértelmű. Bizonyos szituációkban én voltam az infantilis fél és ő az erős, máskor pedig pont fordítva.
Azt viszont tanúsíthatom, a "felnövés", az érés folyamata egyszerre hozza mindkét helyzet változását:
-már nem akarok olyan szintű támaszt, mert rámtelepedésnek érzem, és
-már nem vállalok "oroszlán"részt, mert felnőttel élek és nem kívánom nevelni valahanyadik gyermekemként.

A jelenlegi helyzeteet talán patthelyzetként tudnám meghatározni. De olyan patt ez, ami, úgy néz ki, csak engem zavar.

Hal

És az ember az utolsó perc utánig képes reménykedni benne, hogy az övé "-áli" és nem "-ott".

Mr. Tökéletes

Gondold végig, (meddig) akarnál olyan férfi mellett élni, aki belső jellemvonásait tekintve maga a tökéletesség: szuper apa, óriási teherbírású munkaerő, remek főnök, jó barát, a társaság humorközpontja, gyengék gyámolítója, mindenki kedves nagybácsija.
És ezt nem csak a környezeted, hanem ő is teljesen így gondolja.
Úgy látszik, ezt a tökéletességet csak én nem veszem észre, meg a lepofozott macskák.

Mostanában megint sokszor nem akarok vele élni.
De valószínűleg még 20 év múlva is vele fogok.

csokinarancsmandula

Csokialapon vágott mandula, narancsos karamell öntettel.
Akárki akármit mond, aki ilyet hoz nekem, rendes ember...

Eegen, piperkőc, izommanó, körülményes, értetlenkedő, meg ilyenek.
De eddig ő az egyetlen a munkahelyemen, aki ilyen formán gondolt rám.
Nem baj, ha nem nőként szeret, mert ha úgy lenne, nem tudnám viszonozni. De baráti gesztusnak kedves és megható

Mindennek megvan a sora

Ma megleptelek, tudom, amikor rád szóltam.
Pedig jó "kislány" voltam, nem balhéztam sem idegenek, sem ismerősök előtt.
De nagyon szilárdan tartom magam ahhoz, amit akkor mondtam és kértem: tartsd tiszteletben, ha beszélgetek valakivel.
Nem csak neked fontosak a kapcsolatok, hanem nekem is. És magasról teszek rá, hogy neked valami/valaki a cég szempontjából fontos-e, ha
1, én kezdtem a beszélgetést
2, én vagyok a "régebbi" ismerős,
3, nekem emberileg fontos a beszélgetés fenntartása.
Légy szíves várd ki a sorod. Én is vártam sok-sok évig, hogy szóhoz jussak melletted.
Az pedig nagyon gyenge védekezés, hogy nem tudtad, miről volt szó.
Nem tudtad, mert annyi fáradságot sem vettél, hogy a közbevágásod előtt belehallgass a beszélgetésünkbe.
Ez nem az első eset volt, de most betelt az a bizonyos pohár.

És boldog vagyok, hogy mindezt harag, sértődés, és fölösleges indulatok nélkül, azt hiszem elég tárgyilagosan tudtam elmondani neked.
Persze, hogy mennyire veszed komolyan, az majd kiderül. Remélem, átment az üzenet.

félelem

Hogy tényleg meg kellene engednem?
Nekem?
Neki?
De miért pont azt?
Félek.

De életnek és halálnak nem vagyunk urai. És ezt KELL észben tartanom.

Mások rólad alkotott véleménye nem kell, hogy a te valóságoddá váljon!

Volt egy kis privátos levelezgetés, és az utolsó kérdése olyan sok dolgot felvetett, hogy nem tudom postázni, mert idekívánkozik.
A dolog lényege a mintaházasságosdi, annak álságossága, frusztráló hatása, meg ilyen "tök hétköznapi" dolgok.

Nos, attól függ, mit nevezünk álságos helyzetnek.
Hogy sokaknak példaházasság a miénk, én pedig tudom, hogy nem az?
Ez a része nem zavar. Mindenki magának alkot véleményt a dolgokról. Ha valaki azt gondolja, a miénk minta, annak legyen az, már nem harcolok ellene.
Ezek az emberek nem akarnak a mélyére látni a dolognak és azt hiszem, nagyon naivak is. Illetve nagyon azt akarják hinni, hogy van mintaházasság, hiszen lámlám ők ismernek is olyat (minket. haha.).
Ez azért hülyeség, mert ebből sokan maguknak is felállítanak egy mércét, hiszen, ha XY meg tudja csinálni, akkor ők is. Ez viszont olyan teljesítmény és toleranciakényszert szül, amit nagyon nehéz kiborulás nélkül végigcsinálni, az őszinteséget pedig végképp nélkülözi.
Egy ideig azt gondoltam, ezt, vagy azt nem tehetem meg, hiszen nem nézik ki belőlem, engem mintafeleségnek tartanak, ésatöbbi. Aztán rájöttem, az, hogy más mit gondol rólam, esetleg később úgy gondolja, hogy félreismert, az csak az ő maga problémkája, nekem ahhoz nincs közöm. És itt jön a képbe a címbe idézett mondás (idézet Les Brown-tól).
Nehogy már azért, amit mások (be)képzelnek rólam, nekem meg kelljen változtatnom a véleményem, az életem, a szeretetem, vagy éppen bele kelljen süppednem valami általam már elfogadhatatlanba. Ráadásul még érezzem is rosszul magam, mert szegényekben szétromboltam egy idealizált képet (magamról).

Maga a helyzet nekem álságos-e?
Nem, mert nem szükséges, hogy megjátsszuk magunkat.
Én nagyon sokáig borzasztóan magasra tettem a férjem, jócskán magam fölé helyeztem. Neki ez valószínűleg kellemes volt, nekem egyre megalázóbb, fájdalmasabb. Tettem mindezt úgy, hogy soha nem kérte tőlem, soha nem akart ténylegesen uralkodni felettem (attól eltekintve, hogy valóban alfahím). Én hagytam, hogy megtegye.
Talán időben (robbanáspont előtt) észbe kaptam és segítséget kértem, hogy a saját önértékelésem a helyére kerüljön. Azóta időnként kicsit nagyobb a hangerő itthon, viszont nem érzem úgy, hogy belepusztulok, rámegyek egészségileg az igazságtalanságokra.
Persze van egy csomó dolog, ami miatt nem szólok, mert egyszerűen némi mérlegelés után úgy ítélem, hogy nem vita-, veszekedés erejű a probléma. Konkrétan nem térül meg a belefektetett energia.
Mondjuk azért, mert ismerem magunkat annyira, hogy tudom, nem fog változni a veszekedéstől semmi, vagy ismerem a külső körülményeket (gazdasági, pénzügyi helyzetet), és tudom, maga a probléma sem belőlünk fakad.
Ráadásul a házasságunkban még van szeretet, és fontos kapcsolódási pontok.
Például a gyerekek, akiknek az érdeke igenis azt kívánja, hogy mi együtt maradjunk. Mert együtt tudjuk előteremteni a piszkos anyagiakat, hogy jó helyen tanulhassanak, mert együtt tudjuk normális értékrenddel terelgetni őket, mert most kamaszok és minden egyéb elképzelés ellenére szerintünk kell nekik az apa és az anyakép. Ráadásul nem esik nehezünkre megadni ezt nekik, mert a házasságunk van annyira jó, hogy nem áldozat és nem veszteség együtt maradnunk.

Azt is gondolom, hogy az, hogy a nagy többség nem tudja hogyan élünk, az nem képmutatás részünkről. Sem a férjem, sem én nem szoktuk "utcára" vinni, kikiabálni a sérelmeinket, igyekszünk megoldani otthon.
Sokan gondolják, hogy amit nem látnak, nem hallanak, az nincs. Akiről nem pletykálnak, az példásan él. Ráadásul a XXI. században 20 év hosszú házasság már igen nagy "teljesítmény".
Pedig, ha olvasol régebben, akkor ebből a blogból is látszik, hogy nem feltétlenül fehér az, ami nem fekete. %wink%