Vajon miért félnek a férfiak annak a személynek kimutatni az érzelmeiket, akivel kapcsolatban az felmerül.
A barátnőm elmesélte (szigorúan el ne mondjam, hogy ő elmondta alapon), hogy a kedves mennyire maga alatt volt a születésnapi ajándékommal kapcsolatban.
Na igen, merthogy rendesen elbaszott mindent a drága.
Először még meg is hatódtam, hogy tényleg mennyire jó, és másnak ilyen lelkifurdalós kedvese nincs is (mert ugye barátnő is ezt mondta...), aztán meg elkezdett nőni megint valami rohadt fájdalombéka a gyomrom táján, hogy miért neki fájdalmaskodik, miért nem nekem? ÉN, akivel szemben nemtörődöm és figyelmetlen volt, én miért nem kaphatok abból, hogy őt ez bántja? Ez miért a barátnőmre tartozik??
Az a másik része, hogy el van az ott szúrva, amikor azt gondolja, hogy egy rohadt születésnapi feledékenység miatt megy tönkre a kapcsolatunk. Régen elrontottnak érzem már, csak éppen nincs fix, előre tervezhető munkahelyem, normális fizetésem, amire a válást és két gyerek felnevelését alapozhatnám.
Hát ennyit az érzelmekről.
mekkora baromság úgy élni egy életet, hogy majd ha a gyerekek felnőnek én akkor fogok elválni.
Gyáva, élhetetlen nyúl-e vagyok?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése