Harsogó zöld

Szorosabbra fonódnak a kapcsolataim.
Még az is, aminek az elvesztésétől olyan sokáig rettegtem. Talán azért, mert a helyére tettem. Mert már nem rettegek (vagy csak MOST nem rettegek?). Mert igazam lett. Igaza lett a szívemnek amikor azt javasolta, engedjem meg magamnak azt a luxust, hogy szeressem azt, akit szeretnem rendeltetett.
Még akkor is, ha közben leizzadva, elzsibbadva ébredek néha éjjel a saját kételyeim miatt. Nem tudom gyűlölni. Nem tudok rá haragudni. Pedig megpróbáltam.
Szerepjáték volt. Hamisabb minden addigi játéknál, torzabb minden előző álarcnál. Tökéletesen hiteltelen alakítást nyújtottam. Mégsem szégyellem magam miatta, mert ráébresztett néhány dologra. Már tudom, mire vagyok képes.
Pedig ez „csak” egy barátság. „Csak” olyan ez, mint amikor Elliot majdnem meghal E:T.-vel. Mert olyan erős a kapcsolat kettőjük között.

„Képzeld el, tudom nem nehéz
Képzeld el, hogy nincs határ
Távol lehetsz és mégis közel
Így marad mindörökre már.

Képzeld el, tudom nem nehéz
Képzeld el, hogy nincs határ
Távol lehetsz és mégis közel
Így marad mindörökre már.

Mindent elviszek és mindent itt hagyok
Sohasem voltam és sohasem vagyok
Te álmodj engem, álmodj tovább
Soha nem veszíthetsz el.”

Néha arra gondolok: egyáltalán nem baj, hogy az ilyen intenzitású szerelem kimaradt az életemből. Azt hiszem a világ legkonokabb, -birtoklóbb, -iszonyatosabb nője lennék azzal, aki ezt szerelemként kapná belőlem.

Mindig ugyanazon az úton járok. Nap, mint nap. Egész télen barna minden, csak az árnyalatok változnak attól függően, hogy eső esik, vagy nap süt. Aztán tavasszal szinte egyik napról a másikra harsogó zöld a táj. A változást, a zöldülést nem is érzékelem.
A többi kapcsolatom is ilyen észrevétlenül lett erősebb.
Majdnem így: egy reggel arra ébredtem, hogy az érzelmeim biztonságban vannak.

Más miatt elég pánikolni.

Volt egyszer egy másik világ

Érdekes találkozni valakivel, aki egyszer a világot jelentette.
Mr. Félrelépés még most is fontos helyen van az életemben, az egyik legjobb barátomként. Ezt a párom is tudja és nem neheztel miatta. Azt hiszem, kár is lenne. Amikor elfogadta, hogy a választásom Ő, akkor elfogadta, hogy nem kényszerből, nem félelemből, nem anyagi érdekből, hanem szeretetből, és tovább a kérdés nem ragozható, mert AZ a férfi nem állhat többé közénk.
A találkozás nem véletlen volt, hanem előre eltervezett, hiszen olyan ritkán van rá lehetőségünk és nagyon fontosak vagyunk egymásnak.
Persze az egész olyan, mint amikor folytatunk egy beszélgetést. Gondolkozás, akadozás nélkül ugyanott, ahol kb. egy fél éve abba kellett hagynunk. Közben a szeme mosolyogva simogat és végtelenül boldoggá tesz amikor mondja is, hogy látszik a boldogságom, hogy jól vagyok, helyemen vagyok, jól nézek ki.
Köszönöm a kedves szavakat és csak szeretet érzek, nincs már égető, bizsergető vágy, hogy öleljen, hozzám érjen. Pedig minden érintését, mozdulatát bármikor érzésben is fel tudom idézni.
Mesél és meséltet.
Nevet és nevettet.
Felszabadultan.
Aztán megint hirtelen elválás, búcsú nélkül. Az nekünk soha nem ment. Pedig nem tudom, mikor látom újra.
Ezért a váratlan elszakadás után előkapom a telefonom és elkezdem beírni: „Bocsánat, hogy ilyen hirte…”, amikor megcsörren a telefonom. Ő kimondja: „Bocsánat, hogy ilyen hirtelen kellett elválnunk.”
Könnyen jön a válasz: „Most kezdtem Neked írni ugyanezt. Örültem Neked.”
Jó a tudat, hogy Ő is.

Ebben semmi szerepjáték nincs.

Emberek

1.ember
Néha azt gondolom, előző életemben elkövettem valamit ellened, vagy kölcsönösen vétettünk egymás ellen. Ezért van, hogy ebben az életben ilyen különbözőnek, mégis tökéletes összhangban levőnek születtünk. De bármennyire mások vagyunk, eltörölhetetlenül szeretlek és minden kétségem, bánatom elmúlik, ha a hangod hallom. Remélem minden következő életünkben találkozni fogunk.

2.ember
Néha azt gondolom, Te vagy az, akit nem kaphattam meg a szüleimtől. Persze, ha együtt nőttünk volna fel, lehet, hogy kis pisisnek tartottalak volna, hiszen óriási a korkülönbség. Most mégis belemerülök és kételyek nélkül őszintén viszonzom a szeretetedet, a gondoskodásodat, amit nem tudom mivel érdemeltem ki. És közben figyellek én is, hogy ott legyek, ha Neked van szükséged rám.

3.ember
Néha azt gondolom, ezzel az erővel akár tehetném azt is, amit feltételezel rólam. Nekem valószínűleg sokkal könnyebb lenne. Nem terhelné a lelkemet, hogy időnként úgy viselkedsz mint egy kisgyerek.
Pedig nem vagy már az. Felnőtt, kedves ember vagy, komoly önértékelési problémákkal sújtva. Amiért nem bánom, az az, hogy akármennyire hihetetlen, tanulok belőled. Azt tanulom, hogy azokkal, akiket mélyen szeretek, soha ne viselkedjek úgy, ahogy időnként Te teszed velem.

Időről időre ezek a kapcsolatok gyűrött selyemmé, elviselhetetlenné tesznek. De aztán ugyanezek a kapcsolatok ki is simítanak és tisztává teszik az életemet.

Halkan

Csak halkan, itt legbelül örülök annak, hogy velem vagy. Úgy mint régen.
Régen? Hiszen csak pár éve ismerjük egymást. Igaz, hogy ez a pár év olyan sokat jelent nekem. Azt hiszem, Te nem is tudod, hogy mennyire. Kicsit eltúlozva valahogy úgy, mint ma este a tv-ben:
"egy kezemen meg tudom számolni, hogy hány barátom van... na megyek, segítek annak az egynek..."
Ez azért eltúlzás, mert van még, bár annyira egy sem barátom, mint Te.

Furcsa. Attól, hogy nap mint nap látlak msn-en, még ha nem is tudunk írogatni, úgy érzem, hogy többet vagyok Veled. De ettől egyáltalán nem csökken az akarat, hogy beszéljek is Veled, hívjalak is.

Nem értem, nem tudom és talán soha nem fogom megtalálni.
Nem értik, nem tudják és soha nem is fogják.
Ezt nem.

Azelőtt, ha valami komoly gondom volt a párommal, elkezdtem másra vágyni, mást akarni. Mostanában nem. A barátságod átlendít ezen is. Az, hogy tudom, valamikor le fogunk ülni és mesélhetem, meghallgatod, nem tolsz le, meghallgathatlak, mesélhetsz, nem tollak le és beszélgetünk...

Közben csendesen kisimogatod a selyem láthatatlan gyűrődéseit is.

Homlokom mögött

Senki nem tudja, mi van a homlokom mögött. Tudom, van akinek nagyobb az élettapasztalata mint nekem, mégis nagy bátorságnak (inkább talán botorságnak) tartom, hogy megkérdőjelezze bárki is az érzéseimet. Van, aki azt gondolja, tud olvasni a soraim között, belát mögéjük, lát ENGEM. Pedig mindenki csak annyit lát, amennyit engedek, illetve elismerem, talán néhányan kicsit többet, mert egész életükben emberekkel foglalkoztak. De a többség előtt őrzöm az arctalanságom. Önvédelemből.
Például ilyenek miatt:
Furcsa érzés, hogy valaki el akar bizonytalanítani, miközben a barátomnak mondja magát. Pedig tudom, nem az. Semmivel sem több, mint egy kedves ismerős a neten. Egyébként is furcsa emberi tulajdonság, hogy azzal akarjuk biztosítani magunknak mások „barátságát”, hogy azt éreztetjük vele: „tudok rólad valamit”.
Nem először érzem ezt és egyre kevésbé viselem el.
Néha olyan jellemvonásokat aggatnak rám, amelyeket soha nem tudnék elfogadni. Máskor meg sokkal jobbnak tartanak, mint amilyen vagyok. De ezt is vissza kell utasítanom.
Az egyikkel nem vagyok képes együtt élni, a másikat pedig, bár jól esne és hízelgő, de nem játszom el.

Ha egyszer

Ha egyszer hazajönne a gyerekem és azt mondaná: meleg vagyok, akkor mi lenne?

Semmi.
Mert Ő akkor is az én gyerekem lenne és minden szeretetem az övé.

Illetve igen, történne valami.
Talán még jobban segítenék Neki, hogy az élete minél zökkenőmentesebb legyen.

Összeköt...

Szeretem, féltem, szinte folyamatosan, amióta ismerem. Néha eltűnik a szemem elől, olyankor sírógörcsöt kapok, mert rémképek gyötörnek, nem tudom, nincs-e baja. Nincs messze, de mégsem találhatom meg amikor akarom.
Valami hozzáköt ősidők óta.
Nem hiszem, hogy bármelyik életünkben is lehetett volna közöttünk szerelem. De valamilyen kapocs igen. Valami vékony, de végtelenül erős sorsfonál. Ami képes arra, hogy időn, koron, téren átívelve mindig és mindig húzzon Hozzá, és Őt hozzám. A lelke közelebb van időnként hozzám, mint bárkié ezen a világon. Küzdeni akartam ellene, mert néha világokon túli fájdalmat okoz, de van, ami ellen nem lehet harcolni, mert maga a harc több erőt felemészt, mint a kapcsolat fenntartása, megélése. Mert akár megnyerem, akár elveszítem ezt a harcot, mindenképpen a saját szívemet kell kivágnom.
Az egyetlen megoldás az elfogadás.
Felül kell emelkedni magamon, túl kell lépni saját kicsinyes dolgaimon ahhoz, hogy ez az maradjon, amivé mostanra vált: inspiráló, szívfájdítóan kellemes, léleksimogató szeretet.