Túl...

Legyünk már túl rajta, legyek már túl rajtad! Mekkora árat kell fizetnem a szeretetemért? Miért nekem??!!
Hová, kinek szól az "elmegyek"?
Létezel még?
Élsz még egyáltalán?
Egyszer azt mondtam, ha ki akarsz lépni az életemből, akkor elfogadom, mert annyira szeretlek.
De ha az ember ki akar lépni a másik életéből, hagyjon tiszta képletet maga mögött.
Hagyjon csak szép emlékeket maga mögött.
Vagy legyen úgy, hagyjon tartozást, de azt is becsülettel: tudom, tartozom, de kérlek nézd ezt el nekem, kérlek bocsásd meg nekem, hogy amíg élek tartozni fogok, mert nem tudok törleszteni, mert nincs rá lehetőségem, akaratom.
Ne a becsapást, a sunnyogást, a becstelen, tisztességtelen, éjszakai nyugalmat elorozó ellopózást.
Ne hagyja ezek érzését maga mögött.
Félsz? De mitől? Tőlem soha nem kellett félned. Velem mindig őszinte lehettél.

Nem értelek és az én életem kevés lesz ahhoz, hogy megértselek.

Telefonok...

Miért van, hogy tegnap írtam a halál elfogadásáról és még délután jött egy hívás??
Amiben egy másik barátom elmondja, hogy meg fog halni. Hogy nem tudnak rajta segíteni. Hogy folyamatosan csak romlik az állapota. Hogyha el is találják az új kezelést, akkor is csak 3-5 hónappal hosszabbíthatják meg az életét. Hogy ezt hamarabb tudom én meg, mint a párja. Hogy már dupla vényes fájdalomcsillapítót kap.
És volt ereje ezt elmondani nekem tisztán, érthetően, szeretettel.
És volt erőm biztatni érvekkel, szeretettel.
Azt mondta, valaki Istent javasolta.
Igen, van, aki tud ilyen helyzetekben Istenhez, Isten felé fordulni. Tudom, Ő sem ilyen. De azt is tudom, Ő is hisz, csak másban.
Ma én hívtam.
Az összeszedett hang, erő a tegnapé. Ma a barátom a kábulatból beszélt, de értette, amit mondtam.
Mennem kell Hozzá. Nem baj, hogy a semmiből is fogyott, nem baj, hogy lehet, ébren sem lesz és az sem baj, ha meg sem ismer.
Erőt kell neki adnom, fognom kell a kezét, legalább egy rövid ideig.
Csak közben a könnyeimnek nem szabad utat adni.

Szeretném

Amit kaptam tőled, amit adtam neked, az egyre több dolgot lehetővé tesz közöttünk. Már nem félek, ha Hozzád indulok. Veled kapcsolatban már semmitől sem félek.
Annyira szeretlek, annyira hozzám tartozol barátom, hogy attól sem félek, hogy elveszítelek. Mert az egyszerűen nem lehet.
Már ezt is tudom.

Ezért fáj látni a félelmed.
Ahogy a haláltól félsz, az már szinte a rettegés magasfoka.
Lehet, hogy azért, mert már voltatok közel egymáshoz? Vagy mert Te tudod, hogy most is melletted van, csak nekem nem akarod elmondani?

Te megtanítottál engem élni.
Adj cserébe alkalmat, hogy megtanítsam Neked elfogadni a halált. Nem azt, hogy mindjárt itt van, hanem magát a tényt: ami elkezdődik, az egyszer véget is ér.
Hogy békében élhess önmagaddal, a napjaiddal. Mert ez nem versenyfutás, csak Te akarod annak látni. Te le akarod győzni, de ez még senkinek sem sikerült. Neked sem fog. Ezt Te is tudod és ez az egész életed kudarccá teszi.
De tudom, te nem bírod a kudarcot.

Engedj hát utat annak amit mondanék. Ne csak a füledet nyisd, adj egy picit a lelkedből, amibe belesimogathatom a bátorságot, az elfogadást.

Ért...

Féltem, alig mertem, kicsit már talán nem is akartam, de mégis kinyújtottam a kezem feléd. Érted. Érted? Értünk. Szerinted megértünk, megértünk és értünk végre?
Most elfogadtad, megfogtad és remélem megtartod, nem engeded el. A tiéd. Mindig.
Veled kapcsolatban nincs büszkeség.

Harsogó zöld

Szorosabbra fonódnak a kapcsolataim.
Még az is, aminek az elvesztésétől olyan sokáig rettegtem. Talán azért, mert a helyére tettem. Mert már nem rettegek (vagy csak MOST nem rettegek?). Mert igazam lett. Igaza lett a szívemnek amikor azt javasolta, engedjem meg magamnak azt a luxust, hogy szeressem azt, akit szeretnem rendeltetett.
Még akkor is, ha közben leizzadva, elzsibbadva ébredek néha éjjel a saját kételyeim miatt. Nem tudom gyűlölni. Nem tudok rá haragudni. Pedig megpróbáltam.
Szerepjáték volt. Hamisabb minden addigi játéknál, torzabb minden előző álarcnál. Tökéletesen hiteltelen alakítást nyújtottam. Mégsem szégyellem magam miatta, mert ráébresztett néhány dologra. Már tudom, mire vagyok képes.
Pedig ez „csak” egy barátság. „Csak” olyan ez, mint amikor Elliot majdnem meghal E:T.-vel. Mert olyan erős a kapcsolat kettőjük között.

„Képzeld el, tudom nem nehéz
Képzeld el, hogy nincs határ
Távol lehetsz és mégis közel
Így marad mindörökre már.

Képzeld el, tudom nem nehéz
Képzeld el, hogy nincs határ
Távol lehetsz és mégis közel
Így marad mindörökre már.

Mindent elviszek és mindent itt hagyok
Sohasem voltam és sohasem vagyok
Te álmodj engem, álmodj tovább
Soha nem veszíthetsz el.”

Néha arra gondolok: egyáltalán nem baj, hogy az ilyen intenzitású szerelem kimaradt az életemből. Azt hiszem a világ legkonokabb, -birtoklóbb, -iszonyatosabb nője lennék azzal, aki ezt szerelemként kapná belőlem.

Mindig ugyanazon az úton járok. Nap, mint nap. Egész télen barna minden, csak az árnyalatok változnak attól függően, hogy eső esik, vagy nap süt. Aztán tavasszal szinte egyik napról a másikra harsogó zöld a táj. A változást, a zöldülést nem is érzékelem.
A többi kapcsolatom is ilyen észrevétlenül lett erősebb.
Majdnem így: egy reggel arra ébredtem, hogy az érzelmeim biztonságban vannak.

Más miatt elég pánikolni.

Volt egyszer egy másik világ

Érdekes találkozni valakivel, aki egyszer a világot jelentette.
Mr. Félrelépés még most is fontos helyen van az életemben, az egyik legjobb barátomként. Ezt a párom is tudja és nem neheztel miatta. Azt hiszem, kár is lenne. Amikor elfogadta, hogy a választásom Ő, akkor elfogadta, hogy nem kényszerből, nem félelemből, nem anyagi érdekből, hanem szeretetből, és tovább a kérdés nem ragozható, mert AZ a férfi nem állhat többé közénk.
A találkozás nem véletlen volt, hanem előre eltervezett, hiszen olyan ritkán van rá lehetőségünk és nagyon fontosak vagyunk egymásnak.
Persze az egész olyan, mint amikor folytatunk egy beszélgetést. Gondolkozás, akadozás nélkül ugyanott, ahol kb. egy fél éve abba kellett hagynunk. Közben a szeme mosolyogva simogat és végtelenül boldoggá tesz amikor mondja is, hogy látszik a boldogságom, hogy jól vagyok, helyemen vagyok, jól nézek ki.
Köszönöm a kedves szavakat és csak szeretet érzek, nincs már égető, bizsergető vágy, hogy öleljen, hozzám érjen. Pedig minden érintését, mozdulatát bármikor érzésben is fel tudom idézni.
Mesél és meséltet.
Nevet és nevettet.
Felszabadultan.
Aztán megint hirtelen elválás, búcsú nélkül. Az nekünk soha nem ment. Pedig nem tudom, mikor látom újra.
Ezért a váratlan elszakadás után előkapom a telefonom és elkezdem beírni: „Bocsánat, hogy ilyen hirte…”, amikor megcsörren a telefonom. Ő kimondja: „Bocsánat, hogy ilyen hirtelen kellett elválnunk.”
Könnyen jön a válasz: „Most kezdtem Neked írni ugyanezt. Örültem Neked.”
Jó a tudat, hogy Ő is.

Ebben semmi szerepjáték nincs.

Emberek

1.ember
Néha azt gondolom, előző életemben elkövettem valamit ellened, vagy kölcsönösen vétettünk egymás ellen. Ezért van, hogy ebben az életben ilyen különbözőnek, mégis tökéletes összhangban levőnek születtünk. De bármennyire mások vagyunk, eltörölhetetlenül szeretlek és minden kétségem, bánatom elmúlik, ha a hangod hallom. Remélem minden következő életünkben találkozni fogunk.

2.ember
Néha azt gondolom, Te vagy az, akit nem kaphattam meg a szüleimtől. Persze, ha együtt nőttünk volna fel, lehet, hogy kis pisisnek tartottalak volna, hiszen óriási a korkülönbség. Most mégis belemerülök és kételyek nélkül őszintén viszonzom a szeretetedet, a gondoskodásodat, amit nem tudom mivel érdemeltem ki. És közben figyellek én is, hogy ott legyek, ha Neked van szükséged rám.

3.ember
Néha azt gondolom, ezzel az erővel akár tehetném azt is, amit feltételezel rólam. Nekem valószínűleg sokkal könnyebb lenne. Nem terhelné a lelkemet, hogy időnként úgy viselkedsz mint egy kisgyerek.
Pedig nem vagy már az. Felnőtt, kedves ember vagy, komoly önértékelési problémákkal sújtva. Amiért nem bánom, az az, hogy akármennyire hihetetlen, tanulok belőled. Azt tanulom, hogy azokkal, akiket mélyen szeretek, soha ne viselkedjek úgy, ahogy időnként Te teszed velem.

Időről időre ezek a kapcsolatok gyűrött selyemmé, elviselhetetlenné tesznek. De aztán ugyanezek a kapcsolatok ki is simítanak és tisztává teszik az életemet.