Emberek

1.ember
Néha azt gondolom, előző életemben elkövettem valamit ellened, vagy kölcsönösen vétettünk egymás ellen. Ezért van, hogy ebben az életben ilyen különbözőnek, mégis tökéletes összhangban levőnek születtünk. De bármennyire mások vagyunk, eltörölhetetlenül szeretlek és minden kétségem, bánatom elmúlik, ha a hangod hallom. Remélem minden következő életünkben találkozni fogunk.

2.ember
Néha azt gondolom, Te vagy az, akit nem kaphattam meg a szüleimtől. Persze, ha együtt nőttünk volna fel, lehet, hogy kis pisisnek tartottalak volna, hiszen óriási a korkülönbség. Most mégis belemerülök és kételyek nélkül őszintén viszonzom a szeretetedet, a gondoskodásodat, amit nem tudom mivel érdemeltem ki. És közben figyellek én is, hogy ott legyek, ha Neked van szükséged rám.

3.ember
Néha azt gondolom, ezzel az erővel akár tehetném azt is, amit feltételezel rólam. Nekem valószínűleg sokkal könnyebb lenne. Nem terhelné a lelkemet, hogy időnként úgy viselkedsz mint egy kisgyerek.
Pedig nem vagy már az. Felnőtt, kedves ember vagy, komoly önértékelési problémákkal sújtva. Amiért nem bánom, az az, hogy akármennyire hihetetlen, tanulok belőled. Azt tanulom, hogy azokkal, akiket mélyen szeretek, soha ne viselkedjek úgy, ahogy időnként Te teszed velem.

Időről időre ezek a kapcsolatok gyűrött selyemmé, elviselhetetlenné tesznek. De aztán ugyanezek a kapcsolatok ki is simítanak és tisztává teszik az életemet.

Halkan

Csak halkan, itt legbelül örülök annak, hogy velem vagy. Úgy mint régen.
Régen? Hiszen csak pár éve ismerjük egymást. Igaz, hogy ez a pár év olyan sokat jelent nekem. Azt hiszem, Te nem is tudod, hogy mennyire. Kicsit eltúlozva valahogy úgy, mint ma este a tv-ben:
"egy kezemen meg tudom számolni, hogy hány barátom van... na megyek, segítek annak az egynek..."
Ez azért eltúlzás, mert van még, bár annyira egy sem barátom, mint Te.

Furcsa. Attól, hogy nap mint nap látlak msn-en, még ha nem is tudunk írogatni, úgy érzem, hogy többet vagyok Veled. De ettől egyáltalán nem csökken az akarat, hogy beszéljek is Veled, hívjalak is.

Nem értem, nem tudom és talán soha nem fogom megtalálni.
Nem értik, nem tudják és soha nem is fogják.
Ezt nem.

Azelőtt, ha valami komoly gondom volt a párommal, elkezdtem másra vágyni, mást akarni. Mostanában nem. A barátságod átlendít ezen is. Az, hogy tudom, valamikor le fogunk ülni és mesélhetem, meghallgatod, nem tolsz le, meghallgathatlak, mesélhetsz, nem tollak le és beszélgetünk...

Közben csendesen kisimogatod a selyem láthatatlan gyűrődéseit is.

Homlokom mögött

Senki nem tudja, mi van a homlokom mögött. Tudom, van akinek nagyobb az élettapasztalata mint nekem, mégis nagy bátorságnak (inkább talán botorságnak) tartom, hogy megkérdőjelezze bárki is az érzéseimet. Van, aki azt gondolja, tud olvasni a soraim között, belát mögéjük, lát ENGEM. Pedig mindenki csak annyit lát, amennyit engedek, illetve elismerem, talán néhányan kicsit többet, mert egész életükben emberekkel foglalkoztak. De a többség előtt őrzöm az arctalanságom. Önvédelemből.
Például ilyenek miatt:
Furcsa érzés, hogy valaki el akar bizonytalanítani, miközben a barátomnak mondja magát. Pedig tudom, nem az. Semmivel sem több, mint egy kedves ismerős a neten. Egyébként is furcsa emberi tulajdonság, hogy azzal akarjuk biztosítani magunknak mások „barátságát”, hogy azt éreztetjük vele: „tudok rólad valamit”.
Nem először érzem ezt és egyre kevésbé viselem el.
Néha olyan jellemvonásokat aggatnak rám, amelyeket soha nem tudnék elfogadni. Máskor meg sokkal jobbnak tartanak, mint amilyen vagyok. De ezt is vissza kell utasítanom.
Az egyikkel nem vagyok képes együtt élni, a másikat pedig, bár jól esne és hízelgő, de nem játszom el.

Ha egyszer

Ha egyszer hazajönne a gyerekem és azt mondaná: meleg vagyok, akkor mi lenne?

Semmi.
Mert Ő akkor is az én gyerekem lenne és minden szeretetem az övé.

Illetve igen, történne valami.
Talán még jobban segítenék Neki, hogy az élete minél zökkenőmentesebb legyen.

Összeköt...

Szeretem, féltem, szinte folyamatosan, amióta ismerem. Néha eltűnik a szemem elől, olyankor sírógörcsöt kapok, mert rémképek gyötörnek, nem tudom, nincs-e baja. Nincs messze, de mégsem találhatom meg amikor akarom.
Valami hozzáköt ősidők óta.
Nem hiszem, hogy bármelyik életünkben is lehetett volna közöttünk szerelem. De valamilyen kapocs igen. Valami vékony, de végtelenül erős sorsfonál. Ami képes arra, hogy időn, koron, téren átívelve mindig és mindig húzzon Hozzá, és Őt hozzám. A lelke közelebb van időnként hozzám, mint bárkié ezen a világon. Küzdeni akartam ellene, mert néha világokon túli fájdalmat okoz, de van, ami ellen nem lehet harcolni, mert maga a harc több erőt felemészt, mint a kapcsolat fenntartása, megélése. Mert akár megnyerem, akár elveszítem ezt a harcot, mindenképpen a saját szívemet kell kivágnom.
Az egyetlen megoldás az elfogadás.
Felül kell emelkedni magamon, túl kell lépni saját kicsinyes dolgaimon ahhoz, hogy ez az maradjon, amivé mostanra vált: inspiráló, szívfájdítóan kellemes, léleksimogató szeretet.

Talán

Talán, ha egyszer nem lennél nekem, mindenkiben Téged keresnélek.

Minden férfi érintésében a Te érintésed keresném, az ölelésében a te szorításod várnám, ha nem találnám, csalódott lennék. Ha emberrel beszélnék, a Te szavaidat várnám és a szembenálló szemébe nézve csak a Te, néha kicsit csúfolódós, néha kicsit haragos, de leginkább kedves tekinteted keresném.
Mert képes vagy arra, hogy biztonságot, erőt, önbizalmat és bizalmat adj nekem. Ez a legnagyobb.

Egyszer azt mondtam, soha nem voltam beléd szerelmes. De most vagyok. Igen, ennyi év után lettem, vagyok. Szeretlek.

Téged keresnélek.
Még akkor is, ha én hagynálak egyszer el.

Vágyok…

Vágyok valamire, ami leginkább lehetetlennek tűnik és igazán nem is tudom az okát.
Egy érintésre.
Pontosabban egyvalaki érintésére. Álmodtam egyik éjszaka vele. Finoman szólva is túlfűtötten erotikusat. Ami úgy önmagában nem újdonság.
Ami inkább meglepő, hogy volt arc az álomban. Az övé. Szoktak lenni ilyenforma álomképeim, de ott a férfiak /néha nők/ arctalanok.
Azt hiszem, néha a nők is vágyhatnak egy kis érzelem nélküli szexpartira, nem? Mert amúgy köszönöm jól vagyok, meg sem fordul a fejemben, hogy elhagyjam akivel élek, mert nekem jó így és jó vele.
Csak most jó volt úgy 100%-osan belemerülni egy álomba. :)

Ez azért érdekes. Van valaki, akit soha nem láttam csak képen, a hangját csak telefonon keresztül (ergo torzítva) halottam.
De mégis azt gondolom, pontosan tudom, milyen az érintése, milyen a keze…

Lehet, hogy ma éjszaka tovább álmodok?