Egyet...

Egyet a barátságodért…
Egyet a segítségedért…
Egyet a szabadszájúságodért…
Egyet a bölcsességedért…
Egyet a mindig közöttünk izzó,
meg nem történt csókunkért.

Őszintén...

Az ember elkezd blogolni, és, mivel sokszor a blogját óvja az ismerősöktől, őszintén ír, már amennyire ezt saját magamutogatás-vágya megengedi. Aztán megismer embereket a blogolon (mondjuk) és kötődni kezd. Így kialakulhatnak újabb barátságok.
Tehát előbb-utóbb azt mondhatja: ismerősök olvassák a blogját. De akkor egyszer észreveszi, hogy már megint nem írhat le mindent, hiszen nem idegen már, nem nyilatkozhat „felelőtlenül”. Főleg igaz ez, ha egy alapjában véve konfliktuskerülő emberről van szó.
Továbbra is marad hát a szerepjátszás, azért, hogy meg ne bántsa ember(nek látszó)társát és meg ne bántsák őt. De így lassan hitelét veszti az egész.

És blogszületésnapom is van.
Őszintén...

Túl...

Legyünk már túl rajta, legyek már túl rajtad! Mekkora árat kell fizetnem a szeretetemért? Miért nekem??!!
Hová, kinek szól az "elmegyek"?
Létezel még?
Élsz még egyáltalán?
Egyszer azt mondtam, ha ki akarsz lépni az életemből, akkor elfogadom, mert annyira szeretlek.
De ha az ember ki akar lépni a másik életéből, hagyjon tiszta képletet maga mögött.
Hagyjon csak szép emlékeket maga mögött.
Vagy legyen úgy, hagyjon tartozást, de azt is becsülettel: tudom, tartozom, de kérlek nézd ezt el nekem, kérlek bocsásd meg nekem, hogy amíg élek tartozni fogok, mert nem tudok törleszteni, mert nincs rá lehetőségem, akaratom.
Ne a becsapást, a sunnyogást, a becstelen, tisztességtelen, éjszakai nyugalmat elorozó ellopózást.
Ne hagyja ezek érzését maga mögött.
Félsz? De mitől? Tőlem soha nem kellett félned. Velem mindig őszinte lehettél.

Nem értelek és az én életem kevés lesz ahhoz, hogy megértselek.

Telefonok...

Miért van, hogy tegnap írtam a halál elfogadásáról és még délután jött egy hívás??
Amiben egy másik barátom elmondja, hogy meg fog halni. Hogy nem tudnak rajta segíteni. Hogy folyamatosan csak romlik az állapota. Hogyha el is találják az új kezelést, akkor is csak 3-5 hónappal hosszabbíthatják meg az életét. Hogy ezt hamarabb tudom én meg, mint a párja. Hogy már dupla vényes fájdalomcsillapítót kap.
És volt ereje ezt elmondani nekem tisztán, érthetően, szeretettel.
És volt erőm biztatni érvekkel, szeretettel.
Azt mondta, valaki Istent javasolta.
Igen, van, aki tud ilyen helyzetekben Istenhez, Isten felé fordulni. Tudom, Ő sem ilyen. De azt is tudom, Ő is hisz, csak másban.
Ma én hívtam.
Az összeszedett hang, erő a tegnapé. Ma a barátom a kábulatból beszélt, de értette, amit mondtam.
Mennem kell Hozzá. Nem baj, hogy a semmiből is fogyott, nem baj, hogy lehet, ébren sem lesz és az sem baj, ha meg sem ismer.
Erőt kell neki adnom, fognom kell a kezét, legalább egy rövid ideig.
Csak közben a könnyeimnek nem szabad utat adni.

Szeretném

Amit kaptam tőled, amit adtam neked, az egyre több dolgot lehetővé tesz közöttünk. Már nem félek, ha Hozzád indulok. Veled kapcsolatban már semmitől sem félek.
Annyira szeretlek, annyira hozzám tartozol barátom, hogy attól sem félek, hogy elveszítelek. Mert az egyszerűen nem lehet.
Már ezt is tudom.

Ezért fáj látni a félelmed.
Ahogy a haláltól félsz, az már szinte a rettegés magasfoka.
Lehet, hogy azért, mert már voltatok közel egymáshoz? Vagy mert Te tudod, hogy most is melletted van, csak nekem nem akarod elmondani?

Te megtanítottál engem élni.
Adj cserébe alkalmat, hogy megtanítsam Neked elfogadni a halált. Nem azt, hogy mindjárt itt van, hanem magát a tényt: ami elkezdődik, az egyszer véget is ér.
Hogy békében élhess önmagaddal, a napjaiddal. Mert ez nem versenyfutás, csak Te akarod annak látni. Te le akarod győzni, de ez még senkinek sem sikerült. Neked sem fog. Ezt Te is tudod és ez az egész életed kudarccá teszi.
De tudom, te nem bírod a kudarcot.

Engedj hát utat annak amit mondanék. Ne csak a füledet nyisd, adj egy picit a lelkedből, amibe belesimogathatom a bátorságot, az elfogadást.

Ért...

Féltem, alig mertem, kicsit már talán nem is akartam, de mégis kinyújtottam a kezem feléd. Érted. Érted? Értünk. Szerinted megértünk, megértünk és értünk végre?
Most elfogadtad, megfogtad és remélem megtartod, nem engeded el. A tiéd. Mindig.
Veled kapcsolatban nincs büszkeség.

Harsogó zöld

Szorosabbra fonódnak a kapcsolataim.
Még az is, aminek az elvesztésétől olyan sokáig rettegtem. Talán azért, mert a helyére tettem. Mert már nem rettegek (vagy csak MOST nem rettegek?). Mert igazam lett. Igaza lett a szívemnek amikor azt javasolta, engedjem meg magamnak azt a luxust, hogy szeressem azt, akit szeretnem rendeltetett.
Még akkor is, ha közben leizzadva, elzsibbadva ébredek néha éjjel a saját kételyeim miatt. Nem tudom gyűlölni. Nem tudok rá haragudni. Pedig megpróbáltam.
Szerepjáték volt. Hamisabb minden addigi játéknál, torzabb minden előző álarcnál. Tökéletesen hiteltelen alakítást nyújtottam. Mégsem szégyellem magam miatta, mert ráébresztett néhány dologra. Már tudom, mire vagyok képes.
Pedig ez „csak” egy barátság. „Csak” olyan ez, mint amikor Elliot majdnem meghal E:T.-vel. Mert olyan erős a kapcsolat kettőjük között.

„Képzeld el, tudom nem nehéz
Képzeld el, hogy nincs határ
Távol lehetsz és mégis közel
Így marad mindörökre már.

Képzeld el, tudom nem nehéz
Képzeld el, hogy nincs határ
Távol lehetsz és mégis közel
Így marad mindörökre már.

Mindent elviszek és mindent itt hagyok
Sohasem voltam és sohasem vagyok
Te álmodj engem, álmodj tovább
Soha nem veszíthetsz el.”

Néha arra gondolok: egyáltalán nem baj, hogy az ilyen intenzitású szerelem kimaradt az életemből. Azt hiszem a világ legkonokabb, -birtoklóbb, -iszonyatosabb nője lennék azzal, aki ezt szerelemként kapná belőlem.

Mindig ugyanazon az úton járok. Nap, mint nap. Egész télen barna minden, csak az árnyalatok változnak attól függően, hogy eső esik, vagy nap süt. Aztán tavasszal szinte egyik napról a másikra harsogó zöld a táj. A változást, a zöldülést nem is érzékelem.
A többi kapcsolatom is ilyen észrevétlenül lett erősebb.
Majdnem így: egy reggel arra ébredtem, hogy az érzelmeim biztonságban vannak.

Más miatt elég pánikolni.