Persze szerintem csak azt fényképezte le, hogy saras a kiscsizmám. Vagy azt, hogy csapzott kutya a hajam így pénteken délután. De az is lehet, hogy otthon fogja majd megnézni alaposabban, hogy tényleg jól látja-e napközben, hogy híztam valamennyit.
Persze. %rolleyes%
Csak tudnám, hogy akkor miért mosolyog, vidámkodik, bombáz "nagyon fontos" kérdésekkel?
Színtiszta kémia ez kéremszépen.
Mert mondjuk nem is az esetem.
Mégis endorfin-dopping
Közel 2 méteres és sokszor mégis azt gondolom, hogy fél. Fél elválni a saját megoldóképletétől. Az olyan fészekmeleget ad neki. Biztosan úgy gondolja, hogy eddig bevált.
Képzeld azt, hogy van egy stabil ember, aki matekos aggyal gondolkodik és él. Ugyanez az ember sokszor teljesen otthonosan mozog az intuíciók, pszichoterápiák, a lélek világában.
Amikor másnak kell segítenie.
Viszont, ha önmagáról van szó vagy a családi kapcsolatairól, akkor nagyon kettős a reakciója. Egy bizonyos szintig teljesen kommunikatív és elemzős, de ha egy hajszálnyival is tovább lépnék, azonnal hárítani kezd és "magára húzza" a megszokott kis megoldás-sablont. Emiatt szó sem lehet róla, hogy saját magának kérjen segítséget.
Talán úgy gondolja, azzal gyengébb lenne.
Nem tudok mit kezdeni vele, amíg azt mondja, tudja, hogy vannak gondjai, de neki nincs ideje végiggondolni, nincs ideje ezzel foglalkozni.
Mi a kotlát lehet ilyenkor csinálni? Végül is felnőtt ember és nem kényszeríthetem semmire. Szeret a maga módján és én is szeretem a magam módján. Ez nem azt jelenti, hogy rosszul, csak néha nem úgy, ahogy a másik szeretné. Néha én kínálom őt eperrel, pedig tudhatnám, hogy a halat szereti, máskor ő visz tömegbe, pedig én a csendesebb helyeket kedvelem. :)
Aki szub,az nem mindig szub. Van aki kifejezetten domináns, csak valamiért szüksége van arra, hogy néha szubként viselkedhessen.
Annak pedig nagyon nehéz, aki amúgy nem domináns, de mégis eljátsza ezt a szerepet, hogy az, aki egyébként domináns, egy kicsit szub lehessen.
Nehéz valakivel elfogadtatni, hogy másabb, mint aminek eddig hitte magát.
Nincs egyensúly.
Keresni kell.
Van egyensúly.
Csak ahhoz fel kell nőlnöm.
Pedig olyan jól elnavigáltam volna ebben, ami most van.
Meg kellene tenni, mert talán itt az ideje.
Talán nem késő.
De most akkor mégiscsak domináns lennék?
Én is?
Időnként azt gondolom, végtelenül gonosz vagyok.
Mert Ő szeret, mindenkinek szeretettel beszél rólam, úgy emleget.
Közös életünk jelenlegi szakaszában Ő az, aki jobban szeret. De én ettől egyáltalán nem érzem jól magam. Mert könnyen lehet, hogy vissza tudnék szeretni bele.
Csak éppen ő nem úgy szeret, ahogy én szeretném.
És így majdnem mindegy, hogy mennyire nagyon.
Én pedig határozottan drámát érzek.
Mert jó ember.
De az én jó emberem-e?
Vajon én vagyok-e neki a jó ember?
Úgy teszek, mintha nem érdekelne, mintha nem követelne helyet az álmaimban.
És úgy is teszek, mintha minden rendben lenne, mintha nem vágynék néha valami egészen másra.
Játszom, mert nem tudom elképzelni, hogy az egyik komolyan számításba (és az ágyamba) jöhetne, és azt sem, hogy a másik kilépjen az életemből (és az ágyamból).
Talán nem is játszom.
Egyszerűen csak élek.
Nem szeretem, amikor hirtelen elkapja a hév és úgy cselekszik.
Hirtelen nem jó amit a gyerek csinál, és veszekszik vele, bünteti.
10 évig kérdezgetem, hogy az úgy jó-e, bólogat, aztán a 11-ben sértődötten közli, hogy neki ebből most lett végképp elege.
Mondogatja, hogy nevelni kellene a kutyát és közben néz rám, mintha ebben a családban ilyet csak én tehetnék, aztán egyszercsak hirtelen ő felmos utána és kiabál velem a gyerek előtt.
Tekinthetném izgalmasnak is, hogy mindig tud újat produkálni, nem lehet belesüppedni a hétköznapok mocskába, de nem úgy tekintem. Hanem következetlenségnek, pasihisztinek.
Lehet, hogy időnként elbizonytalanodik önmagában és a legjobb gyógyír a lelkének, ha engem is magával ránthat a kiszámíthatatlan bizonytalanságba.
Majdnem szemben ült velem a metrón.
Feltornyozott szőkésbarna haj, kecses váll, gyönyörű vonalú szemöldök, mosolygó szempár, keskenyen, érdekesen cakkos szép száj, olykor csak úgy, zenehallgatás közben egy fél-, vagy egész mosoly.
Igen, azt hiszem, tudja, hogy szép, és nem lehet több 17-19 évesnél.
A keze is finom vonású, a körömlakkja ragyogó kék és ép. Ha már köröm és lakk, gyorsan egy pillantás a lábfejére is.
Ilyen szabályos, ápolt (és hosszú) lábujjakat én még nem láttam! A körömlakk ugyanaz, mint a kezén. Ugyanolyan patent is.
A vékony, fehér, lapostalpú saru csak kihangsúlyozza, hogy ez a lány akármit felvehet, nem lesz trampli. Bármilyen "rongyot" meg tud tölteni nőiességgel, bájjal, keccsel. Még azt a törökbugyogót ami rajta van, még azt is.
Nő vagyok. Nem kecses, édes, tündibündi nőies nő, hanem egyszerűbben nő. Ha nem maradt volna ki a nőies példakép az életemből, alkatilag akkor sem lehetnék az, "Aki Mindenki Vágya". Ezt már elfogadtam, ha nem is könnyen. Megtanultam együtt élni a testemmel. azt sem mondhatnám, hogy a saját nemem felé hajlok.
De van az a szépség, ami rabul tud ejteni.
