Baby

Miért nem csodálkozom, hogy a férjem csak az orrát húzza erre a zenére?

Ha nem csodálkozom, miért fáj mégis?
Miért van, hogy meg van győződve arról, hogy semmi panaszra nem lehet okom mellette?

Paff, a bűvös

Igazából egy balfék vagyok.

Jöttem - mentem ma a munkahelyemen, csak úgy, ahogy szoktam, közben beszélgettem, csak úgy, ahogy szoktam, meg odaszóltak a "fiúk" hülyéskedve, ahogy szoktak. Szóval minden cégvezetői hülyeség ellenére jól éreztem / éreztük magunkat.
És csak úgy hirtelen eszembe jutott, hogy a férjemnek milyen régóta nem jut már ebből. Abból, hogy állandó munkatársak, közösség, haverok vegyék körül. Hiszen évek óta a saját cégét építi, szinte egyedül, és még az egyetlen, igaznak gondolt barátjában is csalódott nem is olyan régen.
Nincs közösség. Ma itt dolgozik, holnap ott, nem lehet tudni, hány hónapnak kell eltelnie, míg egy arcot újra láthat, akármilyen szimpatikus is neki.
Ráadásul különböző (mondvacsinált? valós?) okok miatt én sem viselkedem vele túl barátságosan az utóbbi időben.
Eszembe jutott, hogy ő tulajdonképpen olyan, mint Paff a bűvös sárkány. Lehet akármilyen kedves, közvetlen, gyorsan kapcsolatokat teremtő, a mindennapi, helyi társaságot ez nem nagyon helyettesíti.

Elszégyelltem magam.
Ráadásul ma megint elutazott munka miatt és majd csak holnap, vagy holnapután jön haza. Úgyhogy vettem neki Balaton szeletet, meg nápolyit, meg almát, hogy vigye magával. Tudom, hogy ezeket szereti. Olyan régen jutott már ez így eszembe...

Jön a tavasz?

Persze szerintem csak azt fényképezte le, hogy saras a kiscsizmám. Vagy azt, hogy csapzott kutya a hajam így pénteken délután. De az is lehet, hogy otthon fogja majd megnézni alaposabban, hogy tényleg jól látja-e napközben, hogy híztam valamennyit.
Persze. %rolleyes%

Csak tudnám, hogy akkor miért mosolyog, vidámkodik, bombáz "nagyon fontos" kérdésekkel?

Színtiszta kémia ez kéremszépen.
Mert mondjuk nem is az esetem.
Mégis endorfin-dopping

Megoldóképlet

Közel 2 méteres és sokszor mégis azt gondolom, hogy fél. Fél elválni a saját megoldóképletétől. Az olyan fészekmeleget ad neki. Biztosan úgy gondolja, hogy eddig bevált.

Képzeld azt, hogy van egy stabil ember, aki matekos aggyal gondolkodik és él. Ugyanez az ember sokszor teljesen otthonosan mozog az intuíciók, pszichoterápiák, a lélek világában.
Amikor másnak kell segítenie.
Viszont, ha önmagáról van szó vagy a családi kapcsolatairól, akkor nagyon kettős a reakciója. Egy bizonyos szintig teljesen kommunikatív és elemzős, de ha egy hajszálnyival is tovább lépnék, azonnal hárítani kezd és "magára húzza" a megszokott kis megoldás-sablont. Emiatt szó sem lehet róla, hogy saját magának kérjen segítséget.
Talán úgy gondolja, azzal gyengébb lenne.
Nem tudok mit kezdeni vele, amíg azt mondja, tudja, hogy vannak gondjai, de neki nincs ideje végiggondolni, nincs ideje ezzel foglalkozni.

Mi a kotlát lehet ilyenkor csinálni? Végül is felnőtt ember és nem kényszeríthetem semmire. Szeret a maga módján és én is szeretem a magam módján. Ez nem azt jelenti, hogy rosszul, csak néha nem úgy, ahogy a másik szeretné. Néha én kínálom őt eperrel, pedig tudhatnám, hogy a halat szereti, máskor ő visz tömegbe, pedig én a csendesebb helyeket kedvelem. :)

más, mint hitte

Aki szub,az nem mindig szub. Van aki kifejezetten domináns, csak valamiért szüksége van arra, hogy néha szubként viselkedhessen.
Annak pedig nagyon nehéz, aki amúgy nem domináns, de mégis eljátsza ezt a szerepet, hogy az, aki egyébként domináns, egy kicsit szub lehessen.
Nehéz valakivel elfogadtatni, hogy másabb, mint aminek eddig hitte magát.
Nincs egyensúly.
Keresni kell.
Van egyensúly.
Csak ahhoz fel kell nőlnöm.
Pedig olyan jól elnavigáltam volna ebben, ami most van.
Meg kellene tenni, mert talán itt az ideje.
Talán nem késő.
De most akkor mégiscsak domináns lennék?
Én is?

érzelem

Időnként azt gondolom, végtelenül gonosz vagyok.
Mert Ő szeret, mindenkinek szeretettel beszél rólam, úgy emleget.
Közös életünk jelenlegi szakaszában Ő az, aki jobban szeret. De én ettől egyáltalán nem érzem jól magam. Mert könnyen lehet, hogy vissza tudnék szeretni bele.
Csak éppen ő nem úgy szeret, ahogy én szeretném.
És így majdnem mindegy, hogy mennyire nagyon.
Én pedig határozottan drámát érzek.
Mert jó ember.
De az én jó emberem-e?
Vajon én vagyok-e neki a jó ember?

"nem mese ez gyermek"

Úgy teszek, mintha nem érdekelne, mintha nem követelne helyet az álmaimban.
És úgy is teszek, mintha minden rendben lenne, mintha nem vágynék néha valami egészen másra.
Játszom, mert nem tudom elképzelni, hogy az egyik komolyan számításba (és az ágyamba) jöhetne, és azt sem, hogy a másik kilépjen az életemből (és az ágyamból).

Talán nem is játszom.
Egyszerűen csak élek.