Homlokom mögött

Senki nem tudja, mi van a homlokom mögött. Tudom, van akinek nagyobb az élettapasztalata mint nekem, mégis nagy bátorságnak (inkább talán botorságnak) tartom, hogy megkérdőjelezze bárki is az érzéseimet. Van, aki azt gondolja, tud olvasni a soraim között, belát mögéjük, lát ENGEM. Pedig mindenki csak annyit lát, amennyit engedek, illetve elismerem, talán néhányan kicsit többet, mert egész életükben emberekkel foglalkoztak. De a többség előtt őrzöm az arctalanságom. Önvédelemből.
Például ilyenek miatt:
Furcsa érzés, hogy valaki el akar bizonytalanítani, miközben a barátomnak mondja magát. Pedig tudom, nem az. Semmivel sem több, mint egy kedves ismerős a neten. Egyébként is furcsa emberi tulajdonság, hogy azzal akarjuk biztosítani magunknak mások „barátságát”, hogy azt éreztetjük vele: „tudok rólad valamit”.
Nem először érzem ezt és egyre kevésbé viselem el.
Néha olyan jellemvonásokat aggatnak rám, amelyeket soha nem tudnék elfogadni. Máskor meg sokkal jobbnak tartanak, mint amilyen vagyok. De ezt is vissza kell utasítanom.
Az egyikkel nem vagyok képes együtt élni, a másikat pedig, bár jól esne és hízelgő, de nem játszom el.

Ha egyszer

Ha egyszer hazajönne a gyerekem és azt mondaná: meleg vagyok, akkor mi lenne?

Semmi.
Mert Ő akkor is az én gyerekem lenne és minden szeretetem az övé.

Illetve igen, történne valami.
Talán még jobban segítenék Neki, hogy az élete minél zökkenőmentesebb legyen.

Összeköt...

Szeretem, féltem, szinte folyamatosan, amióta ismerem. Néha eltűnik a szemem elől, olyankor sírógörcsöt kapok, mert rémképek gyötörnek, nem tudom, nincs-e baja. Nincs messze, de mégsem találhatom meg amikor akarom.
Valami hozzáköt ősidők óta.
Nem hiszem, hogy bármelyik életünkben is lehetett volna közöttünk szerelem. De valamilyen kapocs igen. Valami vékony, de végtelenül erős sorsfonál. Ami képes arra, hogy időn, koron, téren átívelve mindig és mindig húzzon Hozzá, és Őt hozzám. A lelke közelebb van időnként hozzám, mint bárkié ezen a világon. Küzdeni akartam ellene, mert néha világokon túli fájdalmat okoz, de van, ami ellen nem lehet harcolni, mert maga a harc több erőt felemészt, mint a kapcsolat fenntartása, megélése. Mert akár megnyerem, akár elveszítem ezt a harcot, mindenképpen a saját szívemet kell kivágnom.
Az egyetlen megoldás az elfogadás.
Felül kell emelkedni magamon, túl kell lépni saját kicsinyes dolgaimon ahhoz, hogy ez az maradjon, amivé mostanra vált: inspiráló, szívfájdítóan kellemes, léleksimogató szeretet.

Talán

Talán, ha egyszer nem lennél nekem, mindenkiben Téged keresnélek.

Minden férfi érintésében a Te érintésed keresném, az ölelésében a te szorításod várnám, ha nem találnám, csalódott lennék. Ha emberrel beszélnék, a Te szavaidat várnám és a szembenálló szemébe nézve csak a Te, néha kicsit csúfolódós, néha kicsit haragos, de leginkább kedves tekinteted keresném.
Mert képes vagy arra, hogy biztonságot, erőt, önbizalmat és bizalmat adj nekem. Ez a legnagyobb.

Egyszer azt mondtam, soha nem voltam beléd szerelmes. De most vagyok. Igen, ennyi év után lettem, vagyok. Szeretlek.

Téged keresnélek.
Még akkor is, ha én hagynálak egyszer el.

Vágyok…

Vágyok valamire, ami leginkább lehetetlennek tűnik és igazán nem is tudom az okát.
Egy érintésre.
Pontosabban egyvalaki érintésére. Álmodtam egyik éjszaka vele. Finoman szólva is túlfűtötten erotikusat. Ami úgy önmagában nem újdonság.
Ami inkább meglepő, hogy volt arc az álomban. Az övé. Szoktak lenni ilyenforma álomképeim, de ott a férfiak /néha nők/ arctalanok.
Azt hiszem, néha a nők is vágyhatnak egy kis érzelem nélküli szexpartira, nem? Mert amúgy köszönöm jól vagyok, meg sem fordul a fejemben, hogy elhagyjam akivel élek, mert nekem jó így és jó vele.
Csak most jó volt úgy 100%-osan belemerülni egy álomba. :)

Ez azért érdekes. Van valaki, akit soha nem láttam csak képen, a hangját csak telefonon keresztül (ergo torzítva) halottam.
De mégis azt gondolom, pontosan tudom, milyen az érintése, milyen a keze…

Lehet, hogy ma éjszaka tovább álmodok?

Szeretkez...

Szeretem azt a, mondjuk hajnali, nyugalmat, amikor nem kell erőlködni.
Amikor elfogadom amit kapok és elfogadják amit adok. Mert úgy jó. Mert van amikor nem kell az élvezet, az orgazmus, csak az együttlét, az ölelés.
Amikor az ember nem azon görcsöl, hogy összejön-e, lesz-e, élvezi-e, élvezem-e?
Mert megvan az a biztonságérzet, hogy megkaphatnám.
De nem akarom.
Igen, ilyen is van.
Olyankor csak örömöt szeretnék Neki és összebújást magamnak.
A hirtelen sóhajt, a simogatást, a harapást a vállamon, a tenyerét simogató, karcolgató ujjaimat ököllé szorító hatalmas kezét.
Aztán az egyébként is halk sóhaj elcsendesedését, az ölelését, a simogató nyakpuszikat.
Érezhetném ezt, ha a saját élvezetemmel törődnék éppen akkor?

Súlypontok…

Amik áthelyeződnek. Pedig időnként azt gondolod, szinte véglegesek. Azért csak szinte, mert igazán soha és semmikor.
Tehát áthelyeződnek.
Időről időre az ember csalódik abban az állandóságnak nevezett megszokott mocsárban, amiben létezik. Egy ideig győzködi magát, hogy ez pont így jó, az adott helyzetek, az adott normálisság, az adott konfliktusok és összezördülések pontosan kellenek a normális életvitelhez.
De remélhetőleg mindenkinél eljön az a pillanat, amikor rájön: nem kell normálisan (jelen esetben: normális = általános elvárásoknak megfelelő) élni.
Önmagunkat felvállalva ugyan sokkal nehezebb, ez igaz, de nem kell belehajszolnunk magunkat bőrünket hidegítő, nyirkosító kapcsolatokba csak azért, hogy egy körön belül maradhassunk. Értelmetlenség bólogatnunk általános igazságoknak nevezett baromságokra csak azért, hogy mások kedvében járjunk. De ugyanúgy értelmetlen vitába keverednünk olyanokkal, akiknek a véleményére semmit nem adunk.
Játszhatok szerepet, de meddig?
Játsszam akkor is, ha már rosszul vagyok tőle?
Ha már kiismertem mindazokat akik körülülik az asztal ennél a társasjátéknál?
Vagy tartsam meg, aki értékes, de keressek egy másik asztalt, üljek le oda, válasszak egy bábut, dobjak egy 6-ost és lépjek (be).
Könnyebb eldönteni, hogy kik azok akiknek hátat fordítok, mint jó utat választani ahhoz, hogyan tartsam meg, akit kedvelek. De meg kell próbálni.
Aztán majd idővel kiderül, valóban tudunk-e beszélgetni másról is, vagy csak a régi asztaltársaság szereplői kapcsolnak minket össze.
Van akinél rosszul választottam, elveszítettem. Tettem még egy lépést, ami lehet, hogy pont arra volt jó, hogy közeledés helyett kikerüljem…
Akárhonnan nézem, nem könnyű, de be lehet fejezni.
Minden be lehet fejezni.

Ezt is fel kell tudni dolgozni emelt fejjel.
Súlypontáthelyezés.

Addig jó, addig bármi jó, amíg szívesen teszem. Addig nem áldozat, addig tudom magamat adni. A legidétlenebb, legelképzelhetetlenebb helyzetekben is. Ha érzem, hogy annak a másiknak is kell, akkor nem gondolkozok azon, mit gondolhatnak a tetteimről kívülállók. Hogyan tekintik: megéri, vagy nem, szabad, vagy nem, büszkeség, vagy megalázkodás…
Nekem: megéri; szabad; büszke szeretet.