ahogy a dolgok történnek

Ma valami fontosat tanultam.
Ha valaki arra kér, hogy segítsek, támasza legyek, akkor kell, hogy a segítés minden percében rá figyeljek.
Ő unatkozhat, szenvedhet, megteheti, hogy nem figyel rám, de nekem, mint segítőnek csak egyetlen dolgom van és az Ő.
Ő, aki bizalmával megtisztelt és élete egy nehéz pillanatában maga mellé kért.

Ma segítséget kértem a páromtól és ő ezt úgy gondolta megoldani, hogy testben ott van ugyan, de a figyelem helyett inkább olvasott, mással foglalkozik.
Tehát fizikailag nem voltam ugyan egyedül, de soha nem éreztem ilyen magányosnak, kiszolgáltatottnak magam.

A férfiak úgy gondolják, tudják, a dolgok hogyan történnek. Az a gond, hogy ezt sosem beszélik meg a dolgokkal. Tehát azok gyakran nem a pasiképzelet szerint történnek. Ezért pedig mindig a nők a hibásak.
Még akkor is, ha ők kértek segítséget... :(

érzelem

Vajon miért félnek a férfiak annak a személynek kimutatni az érzelmeiket, akivel kapcsolatban az felmerül.
A barátnőm elmesélte (szigorúan el ne mondjam, hogy ő elmondta alapon), hogy a kedves mennyire maga alatt volt a születésnapi ajándékommal kapcsolatban.
Na igen, merthogy rendesen elbaszott mindent a drága.
Először még meg is hatódtam, hogy tényleg mennyire jó, és másnak ilyen lelkifurdalós kedvese nincs is (mert ugye barátnő is ezt mondta...), aztán meg elkezdett nőni megint valami rohadt fájdalombéka a gyomrom táján, hogy miért neki fájdalmaskodik, miért nem nekem? ÉN, akivel szemben nemtörődöm és figyelmetlen volt, én miért nem kaphatok abból, hogy őt ez bántja? Ez miért a barátnőmre tartozik??
Az a másik része, hogy el van az ott szúrva, amikor azt gondolja, hogy egy rohadt születésnapi feledékenység miatt megy tönkre a kapcsolatunk. Régen elrontottnak érzem már, csak éppen nincs fix, előre tervezhető munkahelyem, normális fizetésem, amire a válást és két gyerek felnevelését alapozhatnám.
Hát ennyit az érzelmekről.

mekkora baromság úgy élni egy életet, hogy majd ha a gyerekek felnőnek én akkor fogok elválni.

Gyáva, élhetetlen nyúl-e vagyok?

Megkedvelni

Egyáltalán nem nevezhető esetemnek. Mindenki, akibe beleszerettem első látásra, vékony volt, izmos. Nekem valahogy ők "jönnek be".
Most sem szerettem bele, sőt elsőre rohadtul nem volt szimpatikus és kismackós is, csak éppen jövöget csendesen, és tutibiztos, hogy nem akar tőlem semmit.
Egyszerűen csak kedves és emberi. Észreveszi, ha jól csinálok valamit, mosolyog, ha hozzám szól, nem zavar ha becéz, pedig azt egyébként utálom.
Ez az egész jól esik.
Egy kicsivel jobban érzem magam, ha valahol a környéken van.

selejtezés

Rengeteg dolog, tárgy, gondolat, esemény nem bír már akkora jelentőséggel az életemben, mint azelőtt. Sok érzelmi függést már leépítettem, rengeteg dolgomat már kiselejteztem.
Nem mindig a funkcionalitás alapján szoktam válogatni, sokszor kizárólag érzelmi alapon. Persze még így is van egy nagy kupacnyi, kivágnivaló gennyes, vagy éppen semleges emlékem.
De van valami, amitől nem szivesen válnék meg.
Amikor ő szeret és én szeretem, és egyszerre van orgazmusunk.
Utána magamhoz térni és hozzá bújni. Na ez a szépkarácsony.
Hogy ismerem már annyira a saját testem és az övét, hogy ismeri már annyira a saját testét és az enyém, hogy ez így lehessen.

a másik férfi

Minden évben így október környékén eljön az az idő, amikor valahogy más férfi kell, nem az, aki hozzám tartozik. Ilyenkor kiborítóan vágyok más ölelésére, más csókjára, más érintésére.
Évekig szenvedtem ettől, mert sokkolóan hat az érzékeimre (is) ez a "mindenképp mást akarok" folyamat.
Már tudom, hogy valahogy így vagyok kódolva, ez az időszak elkerülhetetlen, óramű pontossággal beköszönt, mint másoknál a téli depresszió.
Tehát ilyenkor kiszemelek magamnak valaki elérhetetlent és legalább tudom, hogy ki szerepel az álmaimban. Aztán szépen elhalkul az egész és lecseng a rohamom.

Egyszer mondjuk nem volt elérhetetlen az álomalak.
El is értem.
Meg is szívtam.
De így sem tudom azt mondani, hogy soha többé...

a-szexuál

Tulajdonképpen rendkívül hiányzik a jó szex. Nekem is megvannak az álmaim, a vágyaim, elég jól tudom, milyen érintéseket, illatot szeretnék.
Leginkább magamnak köszönhetem, hogy nem kapom meg. Nem a mostani énemnek, hanem az évekkel előttinek.
Aki annyira vágyott az ölelésre, hogy végülis mindegy volt, csak a szeretett ember ölelje.
Nos, ölelt.
Leginkább úgy, ahogy ő jónak gondolta. Miután nem volt érzések és figyelem nélküli a "dolog", nem volt ellene kifogásom. Sőt...
Csak az a baj, hogy a kedves meg van győződve arról, hogy ő teljesen jól csinálja a dolgokat. Aztán valahogy ez az egész eltorzult. Az idők teltével leegyszerűsödött a dolog a reggeli kefélések szintjére.
Itt jön a gond.
Amit ő szeret, azt én nem.
Amit én szeretnék, azt nem teszi meg.
Amikor én szeretném, akkor ő fáradt.
Amikor ő szeretné, az a reggeli kefélések szintje.
Szeretném odafigyeléssel, gyengéden, öleléssel, csókokkal. Ehelyett jutnak 5-10 percek reggel. Én megfürödve, ő büdösen, izzadtan.

Csak az a baj, hogy hiába mondom, hiába kérem, hiába szólok, rábólint, kedvesen megért, aztán minden megy tovább, ahogy előtte 2 nappal.
Nem vagyok kétségbeesve.
rájöttem, ennél sokkal rosszabb a helyzet:
leszarom.

öröm

Egy ajándéknak (állítólag) örülni, és nem kimutatni az örömöt, az egyik leggonoszabb dolog, amit az ajándékozóval szemben tenni lehet.

Volt néhány szar történés az utóbbi időben, de ez esett most a legrosszabbul.