Talán

Talán, ha egyszer nem lennél nekem, mindenkiben Téged keresnélek.

Minden férfi érintésében a Te érintésed keresném, az ölelésében a te szorításod várnám, ha nem találnám, csalódott lennék. Ha emberrel beszélnék, a Te szavaidat várnám és a szembenálló szemébe nézve csak a Te, néha kicsit csúfolódós, néha kicsit haragos, de leginkább kedves tekinteted keresném.
Mert képes vagy arra, hogy biztonságot, erőt, önbizalmat és bizalmat adj nekem. Ez a legnagyobb.

Egyszer azt mondtam, soha nem voltam beléd szerelmes. De most vagyok. Igen, ennyi év után lettem, vagyok. Szeretlek.

Téged keresnélek.
Még akkor is, ha én hagynálak egyszer el.

Vágyok…

Vágyok valamire, ami leginkább lehetetlennek tűnik és igazán nem is tudom az okát.
Egy érintésre.
Pontosabban egyvalaki érintésére. Álmodtam egyik éjszaka vele. Finoman szólva is túlfűtötten erotikusat. Ami úgy önmagában nem újdonság.
Ami inkább meglepő, hogy volt arc az álomban. Az övé. Szoktak lenni ilyenforma álomképeim, de ott a férfiak /néha nők/ arctalanok.
Azt hiszem, néha a nők is vágyhatnak egy kis érzelem nélküli szexpartira, nem? Mert amúgy köszönöm jól vagyok, meg sem fordul a fejemben, hogy elhagyjam akivel élek, mert nekem jó így és jó vele.
Csak most jó volt úgy 100%-osan belemerülni egy álomba. :)

Ez azért érdekes. Van valaki, akit soha nem láttam csak képen, a hangját csak telefonon keresztül (ergo torzítva) halottam.
De mégis azt gondolom, pontosan tudom, milyen az érintése, milyen a keze…

Lehet, hogy ma éjszaka tovább álmodok?

Szeretkez...

Szeretem azt a, mondjuk hajnali, nyugalmat, amikor nem kell erőlködni.
Amikor elfogadom amit kapok és elfogadják amit adok. Mert úgy jó. Mert van amikor nem kell az élvezet, az orgazmus, csak az együttlét, az ölelés.
Amikor az ember nem azon görcsöl, hogy összejön-e, lesz-e, élvezi-e, élvezem-e?
Mert megvan az a biztonságérzet, hogy megkaphatnám.
De nem akarom.
Igen, ilyen is van.
Olyankor csak örömöt szeretnék Neki és összebújást magamnak.
A hirtelen sóhajt, a simogatást, a harapást a vállamon, a tenyerét simogató, karcolgató ujjaimat ököllé szorító hatalmas kezét.
Aztán az egyébként is halk sóhaj elcsendesedését, az ölelését, a simogató nyakpuszikat.
Érezhetném ezt, ha a saját élvezetemmel törődnék éppen akkor?

Súlypontok…

Amik áthelyeződnek. Pedig időnként azt gondolod, szinte véglegesek. Azért csak szinte, mert igazán soha és semmikor.
Tehát áthelyeződnek.
Időről időre az ember csalódik abban az állandóságnak nevezett megszokott mocsárban, amiben létezik. Egy ideig győzködi magát, hogy ez pont így jó, az adott helyzetek, az adott normálisság, az adott konfliktusok és összezördülések pontosan kellenek a normális életvitelhez.
De remélhetőleg mindenkinél eljön az a pillanat, amikor rájön: nem kell normálisan (jelen esetben: normális = általános elvárásoknak megfelelő) élni.
Önmagunkat felvállalva ugyan sokkal nehezebb, ez igaz, de nem kell belehajszolnunk magunkat bőrünket hidegítő, nyirkosító kapcsolatokba csak azért, hogy egy körön belül maradhassunk. Értelmetlenség bólogatnunk általános igazságoknak nevezett baromságokra csak azért, hogy mások kedvében járjunk. De ugyanúgy értelmetlen vitába keverednünk olyanokkal, akiknek a véleményére semmit nem adunk.
Játszhatok szerepet, de meddig?
Játsszam akkor is, ha már rosszul vagyok tőle?
Ha már kiismertem mindazokat akik körülülik az asztal ennél a társasjátéknál?
Vagy tartsam meg, aki értékes, de keressek egy másik asztalt, üljek le oda, válasszak egy bábut, dobjak egy 6-ost és lépjek (be).
Könnyebb eldönteni, hogy kik azok akiknek hátat fordítok, mint jó utat választani ahhoz, hogyan tartsam meg, akit kedvelek. De meg kell próbálni.
Aztán majd idővel kiderül, valóban tudunk-e beszélgetni másról is, vagy csak a régi asztaltársaság szereplői kapcsolnak minket össze.
Van akinél rosszul választottam, elveszítettem. Tettem még egy lépést, ami lehet, hogy pont arra volt jó, hogy közeledés helyett kikerüljem…
Akárhonnan nézem, nem könnyű, de be lehet fejezni.
Minden be lehet fejezni.

Ezt is fel kell tudni dolgozni emelt fejjel.
Súlypontáthelyezés.

Addig jó, addig bármi jó, amíg szívesen teszem. Addig nem áldozat, addig tudom magamat adni. A legidétlenebb, legelképzelhetetlenebb helyzetekben is. Ha érzem, hogy annak a másiknak is kell, akkor nem gondolkozok azon, mit gondolhatnak a tetteimről kívülállók. Hogyan tekintik: megéri, vagy nem, szabad, vagy nem, büszkeség, vagy megalázkodás…
Nekem: megéri; szabad; büszke szeretet.

Tenyér

Mint a tenyér és az ujjak. Valahogy ilyenek a kapcsolataim.
Mondjuk én vagyok a tenyér* és a barátaim az ujjak. Különböző okok miatt, mindannyian hozzám nőttek. Jelenlegi elképzeléseim szerint az életemből való távozásuk felérne egy amputációval. A lelkemnek mindenképp.
Ők viszont, bár tudnak a másikról, nincsenek kapcsolatban egymással (már vagy még).
Persze ennél bonyolultabban indult, voltak érdekesen szép, kedves átfedések. De már nincsenek. A megszűnésük először nagyon zavart, megpróbáltam az eredeti állapotokat fenntartani minden áron.
De rájöttem, hogy nem lehet.
Mint ahogy azt sem tudom elérni csupán az akaratommal, hogy az ujjaim egyformák legyenek és/vagy összenőjenek.
Mert az egyik rövidebb, a másik vékonyabb, a harmadik ügyesebb és mindig van egy, amelyik szembefordul az összes többivel.
Amikor ezt elfogadtam, teljesen egyértelmű lett, hogy mit kell tennem. Csak a saját kapcsolataimra kell vigyáznom, mert csak azokra lehetek hatással. Azok 100%-ban tőlem függnek és 100%-ban a baráttól (mert lehet itt felezni?).

De azért van még egy érdekes kapcsolat. Mi van akkor, ha az egyik ismerős érzéseim szerint csak eszköznek (lépcsőfoknak, közvetítő elemnek) tekint ahhoz, hogy egy barátomhoz közelebb kerüljön, tudjon róla, hírt kapjon felőle. Igazán nem is hozzám, hanem a barátomhoz kapcsolódna, hiszen minden beszélgetésünk Vele kezdődik, és Vele ér véget. Részéről őszinte érdeklődéssel, az én oldalamról néha kissé kínos hárításokkal. :(
Őt most ebben a tenyér – ujjak viszonylatban minek is tekintsem?
Mondjuk legyen a gyűrű az ujjon?
Pontosan ott van a határon, néha jó, csinosít, de néha nagyon szorít. Csak ez olyankor nem csak az ujjnak fáj.

Aztán, amikor baj van, az ujjak becsukódnak és igyekeznek megvédeni a tenyeret a kíntól és, ha szükséges, a tenyér is ráborul a fájó ujjra.
Mert így megy ez…
.
*Egoizmus? Persze.
Mindenkinek önmaga a középpont, akár bevallja, akár nem, mindent ebből kiindulva szemlél, így alkot véleményt, így tekinti tovább a rendszert. Már tudom.
Egy ideig én voltam a saját kezem kisujján a köröm. Vagy a piszok a köröm alatt?
Nem volt jó epizódszerepet játszani a saját életemben. Ráadásul önként tettem.

Névemlék:
Ma Lenke névnap van. :)
Szerettem Komlós Jucit Lenke néniként a Szomszédok című szocialista szappanoperában. :)
Viszont van egy alkoholista özvegy tanárnő ahol lakok. :(

Maradjunk...

„Maradjunk barátok…”
Ez a leglehetetlenebb mondat szakításkor.
Akibe szerelmes vagyok, az nem a barátom. Miért nem?
Mert a barátomnak mindent el tudok mondani. Nem csak azt, ha utána fordulok egy pasinak, hogy megnézhessem a fenekét, de még azt is, ha nő létemre megnézek egy formás női lábat (mert ami szép, az szép) . Bár igazán nem tudom, melyik a nagyobb „bűn” egy szerelmes pasi szemében. :)
De őszintén: el lehet ezt mondani egy pasinak, akivel járok?
Szerintem nem, vagy csak nagyon ritkán. Valahogy talán nem is a féltékenység miatt.

Mondjuk nem lehetetlen a barátság, de…
…de végiggondoltam néhány lehetséges befejezését egy kapcsolatnak.

-Fellángolás végén mindketten rájönnek: „ez nem az én párom”. Akkor ez lehet egy udvarias zárómondat, csak hitele nincs. Amikor tombolt a szerelem, minden mást akartam a szerelmemmel, csak barátként találkozni/ismerkedni nem. :) Természetesen figyeltem rá, beszélgettem Vele, de azért csak elborította az agyamat a tömény vak érzelem. Tehát nem is ismerhettem meg igazán ŐT.

-Csak az egyik fél részéről ért véget a fellángolás, csak az egyik akarja a kapcsolat végét. Akkor a másik megalkuvóan , hogy a közelben maradhasson, mondhatja, hogy jó, legyünk barátok. De nem mond igazat. Nem is mondhat, mert nem fog tudni barátként arra gondolni, akit inkább ölelne, aki az álmaiban is egészen más szerepet kap.

-Hiszti hiszti hátán, dühroham idegbaj után. Irreális elvárások, csúnya szakítás. Ki akarja itt egyáltalán a barátságot megemlíteni ?

-Hosszú kapcsolat végén, amikor a szerelem már szeretetté szelídült, amikor egymást még mindig becsülik, a jót még mindig megtalálják a másikban, de valami mégsem jó, valami esetleg kihűlt, mondjuk érintést már mástól várnak.
Ha már ott van, ha érezhető, ha már a beszélgetésekben sincsenek tabuk. Talán akkor lehet szó arról, hogy „maradjunk barátok”. De akkor meg már egyikőjük sem mondja. Mert minek? Ők tudják. :)

Ahhoz, hogy a barátod maradhassak, előbb engedd, hogy a barátoddá válhassak…

Kapcsolatok...

Furcsa kapcsolataim vannak. Néhány olyan emberrel, akik jóval fiatalabbak mint én. Teljesen hétköznapi életet élnek, mégis van bennük valami, ami senki másban.
Párszor elgondolkoztam már azon, miért ragaszkodok Hozzájuk és miért ragaszkodnak Ők hozzám. Igazán nem tudom. Van persze néhány ötletem. Talán szeretnék mellettük / velük egy kicsit megint fiatal lenni. Vagy talán igazán nem is nőttem fel soha. Lehet, hogy így van és ez az egész felnőttesdi csak egy szerep, aminek megpróbálok megfelelni. Néha jól, néha kevésbé.
Ez persze megint felvet nagyon sok kérdést
Jó-e az, ha a gyerekeinknek a korban előttünk járók elvárásai miatt nem önmagunkat mutatjuk? Nem kellene-e inkább megmutatni Nekik, hogy EZ vagyok ÉN, ilyen vagyok, nem vagyok mindenható szigorú, nevelő felnőtt. Hanem, igenis tudok felszabadult, nem munka miatt görcsölő jókedvű, elégedett ember is lenni.
Vagy csak én vagyok eltévedve, és senki más nem küzd ilyen problémákkal…?

Egyszerűen fogalmazva, még azt sem tudom, miért vagyok Velük ÉN. Akkor hogy kezdhetnék el azon gondolkozni, ŐK miért vannak velem? ŐK mit találnak bennem, sokszor 15 évvel fiatalabbként, ami megragadja Őket, amiért keresnek engem.
Ezt azért csak jó lenne tudni. :)

De azt tudom, a fiatalok nem rosszak. Megvan a véleményük az életről, a világról. Csak valahogy túlságosan befolyásolhatók.