Ego

Előbb utóbb az ember életében előkerül a kérdés: "ki vagyok én?" .
Sokan képesek arra, hogy elég gyorsan "egyenesbe" kerüljenek magukkal, tisztában vannak a képességeikkel, könnyen meglátják a lényeget, kitűzik a célt és aszerint haladnak tovább logikusan. Az emberi kapcsolataikat aggályok nélkül szinte egy vágányon elindulva kezelik. Az életet egy lehetőségnek látják, hogy a kezük nyomát a világon hagyják.

De mi van azzal, aki folyamatos "én"-keresésben van.
Mondjuk velem?
Amikor találok végre valamit, ami esetleg rám jellemző, akkor azt ízlelgetem, forgatom gondolatban többször végigrágom, bizonyítékokat, momentumokat keresek eddigi életemben a fellelt tulajdonság "igazolására" és onnantól vagy tudatosan beépítem, alkalmazom, vagy megpróbálom kiirtani, elkerülni.
Aztán, ha ezzel megvagyok, akkor tovább keresem: "milyen vagyok?" Mert tudni akarom, mi van még bennem, mi tud motiválni, mi tud lefékezni és miért.

Tapasztalatom szerint az ilyen ember nagyon rugalmas is (mint a selyem :) ). Nagyon sokak kedvére tud tenni, nagyon sokakhoz tud igazodni. Tud tökéletesen beleolvadni az adott társaságba ha úgy akarja, de botrányosan ki is tud lógni a sorból és nagyon indulatos is lehet. Azokat a jegyeket, amiket addigra fellelt magában, tökéletesen használja, ha úgy látja jónak. De egy fontos, soha nem mások kárára. Legalábbis nem akarattal.

Nagyon sok dolog történt, amióta megfogalmazódott a kérdés (ide is el kellett jutni!). Például rá kellett jönnöm, hogy kevesen tudnak segíteni feltárni a rétegeket (igen, mint az ogrénél).
Elég egysíkú válaszokat kapok, ha felteszem a kérdést: Ki vagyok? Milyen vagyok?
Tehát keresnem kell tovább. Nekem. Ami még nehezebbé teszi, szembe kell néznem a nemszeretem dolgokkal is. Lehetőleg úgy, hogy én kerüljek ki "nyertesen" a dologból és ne támadjon depresszió, rossz hangulat.

Persze ott a végén a halk kérdés: jó-e, ha az ember teljesen tudatossá válik? Nem fosztja-e meg az eredendően létező ösztönös és esetleg ragyogó lépésektől a maximálisan irányított viselkedés.
Lehet akkor még szerepjátszás nélküli perceket élni?
Egyáltalán, van esélyünk teljesen megismerni az "én"-t?