Esély...

Amikor elrontott kapcsolatot látunk, vagy arról hallunk, olyan könnyen kimondjuk: miért nem ad neki / maguknak még egy esélyt?
Végig gondoljuk olyankor, miről beszélünk?
Ez is egy sztereotip mondat, ami mögött szerintünk ez van:
Miért nem adsz még egy lehetőséget arra annak a másiknak / magatoknak, hogy rendbe hozzátok a romló /elromlott kapcsolatot?

Én is kaptam ilyen mondatot és más is a baráti körből. Első hallásra nincs is ezzel a mondattal semmi baj. Csak második átgondolásra.

Kinek adjak esélyt?
A „világnak”, az embereknek, hogy megnyugodva elmondhassák: segítettünk? , vagy mosolyogva nézhessenek ránk: igen, ezek az emberek is meg tudták oldani a köztük feszülő ellentéteket.

Annak a másiknak, aki esetleg bántott, megalázott, lelkileg összetört? Neki adjak még egy esélyt, hogy újra és újra megtehesse? Hiszen, ha hosszú időn keresztül nem vette észre, hogy nem jó nekem amit / ahogy csinál, most is csak azt fogja látni, ezt Neki szabad, Őt csak fenyegetik elhagyással, de úgysem változik semmi.

Vagy adjak magamnak, hogy bebizonyíthassam, gyenge vagyok kilépni abból, ami nekem rossz? Ez az ember önbecsülésének kifejezetten árt.

Vagy az életnek adjak esélyt, hogy különböző emberek képét magára öltve újra és újra belém rúghasson?

Persze, egy olyan kapcsolatot, amiben, ha a múltra gondolunk, maguktól jönnek a szép emlékek, „életképesnek” lehet minősíteni. Ilyenkor lehet újabb esélyről beszélni és ilyenkor talán nem gond, ha a testvér-barátok segítenek. De ezt a pontot tapasztalataim szerint Ők pontosan megérzik és a legjobbkor jönnek.

Tehát nem érdemes csak úgy, csupán jóindulat-vezérelten esélyt kérni másoknak.

Névemlék:
Amália névnap van.
Egyetlen Amália nevű ismerősöm sincs. Csak könyvemlékem. :)
Nemere István Fantasztikus nagynéni című könyvének /és a folytatásoknak/ a főszereplője a talpraesett, határozott, jóhumorú Amália néni /Málika/ .