Jobb...

Nem jó, ha valaki utólag, napokra, hetekre visszamenőleg emleget fel valamilyen sérelmet, bánatot, amiért engem okol.
Akár jogosan, akár nem.
Nem szeretem, de jobbnak tartom, ha ott akkor, rögtön felmerüléskor megbeszéljük a sérelmeket.
Csak nem szeretem az „odavetett” megjegyzéseket. Azok nagyon tudnak fájni. Amikor mindig nagyon figyelsz, igyekszel olyasmivel is foglalkozni, ami nem a Te dolgod, miközben persze olyasmivel is kell, ami viszont igenis a Te felelősséged.
És akkor egyszer éles hangsúllyal közlik, hogy "akkor most ÉN megteszem EZT". Mire meglepődve közlöd, hogy Te is meg szoktad tenni. És akkor jön a lesújtó válasz: "TEGNAP NEM TETTED!"
Igen, valóban tegnap tényleg nem zártam be a TE műhelyed ajtaját. Mert arra sem voltam. Észre sem vettem, hogy nyitva van. Viszont többször kértelek már, hogy mivel Te dolgozol ott, Te tudod, hogy kinyitod-e reggel, hát kérlek zárd is be, ha elmész itthonról. Ha pedig nekem be kell mennem valamiért, majd én kinyitom és bezárom magam után.
De nem szóltam reggel vissza. Mert az én gyomrom mára el van intézve. Ezt majd én elrendezem magamban, nem kell, hogy még Te is megsértődj.
Megint.

Csak úgy beállt egy kis keserű kérdés:
Egy test, egy lélek… ?
Vajon az ÉN gyomrom fájását TE is érzed?

Pontosan tudom, mi a jobb.
Most az, hogy talán este majd kérdezek. Vagy nem. Mert a selyem majd szépen kisimul. :)
De nem baj, hogy a hét második felében egyáltalán nem fogunk találkozni.

Csak már most tudom, hogy hiányozni fogsz. :(
Tudod, hogy szeretlek.
Borsó meg a héja… :)